Tükör tisztán látom magam előtt az arcát. Amint gyöngéden felém hajolt, megsimogatott, majd ajkaival megpuszilt. Emlékszek, hogy sírtam, amikor az óvodában mások kezére hagyott. Sírtam, amikor elment dolgozni, de karjaiba ugrottam, mikor késő este belépett az ajtón. Emlékszek, hogy éjszakákon át virrasztott mellettem, mikor beteg voltam. Sorra járta a gyógyszertárakat, hogy minél előbb felépülhessek. Aztán nagy lettem, és kezdtem elszokni tőlem. Ő mindig féltve szólt, hogy vigyázzak, hogy hogyan megyek át az úton. Nézzek szét jól, hogy nem jön-e semmi. Fogadjak szót a tanároknak, és legyek jó. Már megszoktam idővel, hogy mindig ugyanazt mondja. Soha sem gondoltam bele, hogy miért is int ennyire. Sokszor engedtem el beszédét a fülem mellett. Szemeimet forgatva mondtam háta mögött, hogy "Jól van, anya." Ritkán ejtettem ki ajkaimon, hogy "Szeretlek.". Ezerszer is megbántottam, de ő ezerszer is megbocsátott. Ő mindig a jót akarta, még ha az nekem nem is tetszett. Sokszor mérgelődtem amiatt, hogyha nem engedett el valahova. Így, felnőtt fejjel már látom, hogy jól tette. Jól tette, hogy szigorú volt, és, hogy nem kényeztetett el.
Mikor már kezdtem kamaszodni, sokszor feleseltem neki. Ő rám szólt, de én figyelembe se vettem, mikor tiszteletet kért. Csak ültem, úgy tettem, mintha figyelnék, de gondolataim más hol szárnyaltak.
Egy nehéz iskolai nap után hazaérve mindig megkérdezte, hogy milyen volt a napom. Soha nem avattam be a titkaimba és az életem apróságaiba, mindig csak egy "Jó volt." mondattal feleltem neki.
Mindig sírni kezdett, ha fájt valamim és én is könnyeztem. Vígasztalt, ha gyenge jegyet kaptam és segített a tanulásban, ha elakadtam.
Soha nem tudtam igazán értékelni, hogy ő mellettem volt. Ma már százszor is visszasírnám az emlékét, a simogatását, a hangját, az illatát. Bárcsak most is velem lehetne, és tanácsot adhatna. Sokkal nehezebb az élet nélküle, mint hittem. Soha nem tudtam őt teljesen szeretni, úgy ahogy ő szeretett engem. Soha nem tudtam úgy tisztelni és szeretni, ahogy azt megérdemelte volna.