Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer kis farkas, aki az édesanyjával élt a nagy erdőben. Sokat játszadozott a barátaival, míg édesanyja élelmet gyűjtögetett. Már jól ismerte az egész erdőt s annak lakóit, de az erdőn kívüli világba soha nem mehetett, így tanulta az édesanyjától.
Találkozik egy nap a mi kis farkasunk a rókával.
-Szervusz róka, hát te merre voltál? -kérdezte a kis farkas.
-Szervusz fiacskám. Hát, most jövök a világ körüli utazásomból.
-Tényleg? Nem tudtam, hogy kirándultál. Na és mondd, milyen oda kint az élet?
-Ó, azt ne is kérdezd fiam. Ha láthatnád egyszer a napot lenyugodni egy domboldalról, ha látnád a tengert, amint hullámzik a szél hátán, ha látnád, milyen csodálatos völgyek rejtőznek a hegyek között. Az egész világ olyan csodálatos!
Ekkor a kis farkas szívéből nagy sóhaj tört elő, és vágyakozott megismerni az ismeretlent. Miután hazatért, éjszaka nem tudott aludni. Csak forgolódott az ágyában és a rókával való beszélgetésen gondolkozott. Másnap, mikor a nap felkelt, a kis farkas már talpon volt, majd elment a Bölcs Bagolyhoz.
-Jól hallom? A madárkák azt csiripelték, hogy te is sassá szeretnél változni, hogy elmehess világot látni. Igaz ez?
-Igen, Bölcs Bagoly úr. Az idősebbek mindig óvva intettek az idegentől, de mindig is érdekelt, hogy mi várhat oda kint. Talán nem is olyan szörnyű és szomorú, mint amilyennek egyesek mondják.
-Én átváltoztatlak téged sassá. Amint a legutolsó falevél is búcsút int az ágnak, a varázslat elmúlik, te pedig visszaváltozol. De egy tanácsot fogadj meg, fiam.  Ha odakint jársz, soha ne feledd el, hogy "Mindenhol jó, de legjobb otthon."- mondta a Bölcs Bagoly, majd egy szempillantás alatt átváltoztatta a kis farkast sassá. Az erős, bátor sas csupán egy levelet hagyott édesanyjának, majd hajnalban elrepült.
Napok, hetek, hónapok teltek el a tavasz kezdete óta, amikor a sas kirepült a világba. Minden olyan volt, ahogy azt a róka mesélte. Delfinek százai köszöntötték lentről a sast, gyerekek játszadoztak a virágos réteken, a hegyek között hallani lehetett a vizek melengető csobogását, a nap pedig minden reggel teljes pompájában tündökölt. Amint jobban szemügyre vette a világot, a sas rájött, hogy nem csak szépség van odakint. Az emberek gyűlölték egymást, eltávolodtak szeretteiktől, különböző végzetekbe menekültek, amik nem vezettek jóra. Ezeket látva a sasnak eszébe jutottak a Bölcs Bagoly szavai: "Mindenhol jó, de legjobb otthon."
Lassan véget ért a nyár, közeledett az ősz. Honvággyal pillantott vissza a sas szerető otthonára, ahol édesanyja minden bizonnyal már rég várta őt. Elhatározta, hogy nem várja meg a tél kezdetét, hanem elindul a kicsiny erdőbe, ahol felnövekedett, és ahol oly sok szeretetet és boldogságot kapott. Ekkor fölrepült a magasba a sas, s elindult. Járta az egeket, oda fentről néha még vetett pár pillantást a világra, hogy újra szemlélhesse mindazt a csodát, amit soha nem tapasztalhatott mindaddig. Repült odafent a magasban, de bármerre járt, sehol sem érezte magát otthon. Amint teltek a napok, nem lelt szülőhazájára. Kereste azt a kicsinyke kis erdőt, ahol édesanyja élt, de nem találta. Lassan már közeledett a tél, a fák kezdték levetni ruháikat. Hiába járta be egyenként az erdőket, a sas egyikben sem ismerte fel igazi hazáját. Elmúlt az ősz, az utolsó falevél pedig leesett a fáról, majd lassan a földre szállt. Ebben a pillanatban a sas is összeroskadt, és újból farkas lett. Lábra állt, majd csalódottan vette észre, hogy nem ért haza időben. Mindennek vége. A varázslat elmúlt, ő pedig soha nem jut haza. Ekkor sírva futni kezdett, szelte a mezőket, majd hirtelen megpillantott egy kicsinyke, kerek erdőt. A farkasnak felcsillantak szemei, amikor felismerte az erdőből kimagasló tölgyfát, melynek tövében kis korában oly sokat játszadozott. Futva közeledett az erdő felé, amely új reményeket keltett benne. Már alig várta, hogy újra láthassa édesanyját. Amint az erdőhöz ért, egy utolsó pillantást vetett a világra, majd belépett az árnyékba. Mikor körülnézett minden úgy tűnt, mintha megváltozott volna. A színes falevelek már nem voltak olyan szépek, mint régen. A magas fák mintha megöregedtek volna. A sok erdei állat, mely azelőtt örömmel töltötte be az erdőt, mintha elnémult volna. Minden hideg, elhagyatott és magányos volt. Lassan közeledett az öreg tölgyfa felé, ami elé egy halvány fénysugár ragyogott be a a sűrű ágazat között. A fény pont az odú bejárata elé világított, melyet a farkas megpillantva, berohant. Beérve az odúba, az édesanyját látta a földön feküdve, mellette a Bölcs Bagollyal, mely így szólt:
-Késtél. A fák utolsó levelei is elhaltak. Tegnap, mielőtt jöttél volna, édesanyád belehalt a fájdalomba és az aggodalomba, amit szeretett fia iránt érzett. Nem tudott tovább várni, azt hitte bajod esett. Csak egy kis törődésre lett volna szüksége; csak egy kis szeretetre. Csak annyit szeretett volna, hogy még egyszer láthassa a fiát, mielőtt meghal.
A farkas ekkor könnyes szemekkel kitekintett az ablakon. Odakint lehullt az első hó, maga alá temetve a múlt gyönyörét és örömét.