Igen, itt állok. Állok a szakadék szélén. Hamarosan a mélybe ránt majd a fájdalom, és én nem tehetek ellene semmit. Megpróbáltam, de nem ment. Minél inkább küzdöttem érte, ő annál inkább távolodott a jóságtól. Most pedig egyedül maradtam. Tavasszal nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok állni, és összeroskadok. De lásd, most hozzád kiáltok. Innen, a szürkeségből, próbálok segítséget kérni. Nézz le rám, emelj föl, vigyél vissza. Vigyél vissza a kezdetekig, mikor még minden meseszép volt. Hová tűntek a színes képek? Hová lett a gyerekkorom öröme? Semmi nem maradt belőle. Nem vonlak kérdőre, mert ez csak az én hibám. Nem engedtem, mikor a körülöttem levők óvva intettek, hogy vigyázzak, ki után szaladok. Most pedig cserben hagyott. Azt hittem, hogy az élet könnyű, és hogy boldogok leszünk mi, ketten, együtt. De nem így lett, nagyot csalódtam, első sorban magamban. Magam előtt látom, ahogy ott ülök az iskolapadban, és szorgalmasan tanulok. Azt fújtam: "Én nagy koromban igen is orvos leszek. Megpróbálok majd minél több emberen segíteni." És most nézz csak rám, Istenem. Most én szorulok segítségre. Ha szeretsz, akkor könyörülj rajtam, és vigyél vissza. Mindent máskép tennék, ha előről kezdhetném. Soha nem követném el ugyanazokat a hibákat. A szerelem elvakított. Azt hittem, hogy ő az igazi; de mostanra már a reményeim is szertefoszlottak. Ha jobban megnézem, még sem vagyok egyedül. Te még itt vagy nekem. Mielőtt lezuhannék, kérlek hallgass meg. Hallgasdd meg hozzád kiáltó szavamat. Segíts rajtam, ne hagyj elveszni. A mély csak sötétséget rejt, de én fényt akarok. Szebb életet, mint amilyen eddig volt, szebb jövőt. Mindent előről kezdeni, minden fájdalmat eltörölni. Ha még egyszer megpróbálhatnám, boldog lehetnék. Bárcsak lett volna egy második esélyem...