Hideg reggelre ébredtek az árvaház lakói, odakint lehullott az első hó. A fák már fehérbe öltöztek,  az ég felhői szürke árnyalatot öltöttek fel, s a jég mindent betakart az éj leple alatt. 
A gyerekek sikoltozva futottak ki a hóba, egymást lökdösve és ráncigálva. Georgenak is felcsillantak a szemei a hó láttán, ő is csatlakozott a többiekhez. Az udvaron hóemberek sokasága állt készülőben, a gyerekek még szakadt sálaikat is képesek voltak feláldozni a játék kedvéért. George egyedül látott hozzá a saját hóembere megépítéséhez. Nagyon jól sikerült neki, amikor Michael hirtelen odament a barátaival, majd egy nagy seprű segítségével tönkretette a hóembert. George megszeppenve álldogált a hókupac mellett, csak ennyi maradt a hóemberéből. Mikor a fiúk távoztak, könnycseppek gyülekeztek a gyerek szeme alatt. George ekkor felrohant a szobájába, s az ágyra zuhant. Keserves sírásba tört ki, majd szemeit törölgetve kinézett az ablakon. Ekkor megszólalt a kolomp, reggelire hívva mindenkit. A gyerekek tolongva gyülekeztek az ebédlőben, veszekedve az ülőhelyekért. Mikor az imára került a sor, a főnővér megkezdte az összejövetelt. Az ámennél minden gyerek beszélgetni kezdett, nem törődve az étellel. George a folyosó végén álldogált, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, magához kapta bakkancsait, és lesurrant a rozoga lépcsőkön. Még egyszer hátratekintett, majd húzni kezdte az árvaház nagy, vasajtaját. Senki sem figyelt fel a gyerek hiányzására, senki sem látta elmenni. Csak egyszerűen felszívódott.