George ezen a reggelen a padláson ébredezett, kezében egy régi, kopott gitárral. Kissé le volt hangolva, de a lényeg az mindig az volt, hogy a muzsika, ami belőle fakadt, mindig jó kedvre hangolta Georgeot. Azt hiszem, ez volt az egyik legfontosabb dolog a kisfiú életében, enélkül talán nem is lett volna képes túlélni napjait.
Odalent megszólalt a kolomp, a gyerekek pedig midnannyian nekiindultak szobáikból. Reggeli készülődés vette kezdetét, a mosdók megteltek, fogmosás, mosakodás és készülődés. Mrs. Scrageat hátratett kezekkel, vállát kihúzva és emelt fővel ment végig a szobákon, ahol pedig a cipőt a szoba közepént találta, pálcáját beledugta, s kidobta az ablakon. David ekkor már rohant is le utánna, félpapucsban. Mrs. Scrageat volt az árvaház egyik legijesztőbb fickója, ahol megjelent, ott a lélegzet is elállt, mindenütt csend fogadta. A gyerekek rettegtek tőle, ha valamit megparancsolt, akkor az biztosra úgy történt.
George ekkor odafentről, a létra legtetejéről lekukucskált, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy tiszta a levegő, óvatosan lesurrant a létrán. A többiek már mind fel voltak öltözve, viszont George csak egy köntöst kapott magára, majd lerohant a többiek után az ebédlőbe.
Odabent nagy volt a zaj, George a nagy asztaloknál csak a sarokban talált magának egy szűk helyet. Hirtelen, a gyerekhangokat megtörte Mrs. Scrageat morgó hangja.
-Csendet! Fanny, kezdd meg áldástkérő imával mai reggeli ételünket.
Fanny egy tíz éves lányka volt, hosszú, szőke hajjal. Mindig is hevesvérű volt, nem tudott egy pillanatig se nyugton maradni. Nem volt ő rossz kislány, de az ösztönei és az elfojthatatlan kiváncsisága mindig bajba és nehéz helyzetekbe sodorta, amelyekből csak nagy nehezen tudott kimászni. Persze barátokból nem szűkölködött, aztán azok meg bajtársai is voltak, úgyhogy a móka ideje alatt sohasem érezte magát egyedül. Bőbeszédűségének köszönhetően, bármikor, amikor imádkozásra kérték, büszkén szólalt meg.
-Áldott jó Atyánk, köszönjük hogy ma is kirendelted számunkra az ételt. Kérlek Te áldd meg az ennivalót, és add, hogy jó étvággyal tudjuk elfogyasztani. Ámen. -fejezte be az imádságot, utolsó szavát pedig még 40 másik vékony hangocska is visszhangozta. Ezek után mindenki kapkodva hozzálátott az evéshez, s gyorsan nyeltek, mivel ezen a reggelen mindenki kaphatott forró kakaót kenyérrel. Az árvák számára ez nagyon nagy dolog volt, mivel a hagyományos reggelit náluk a fejenkénti egy pohár tea jelentette, mellette egy szenviccsel.
George egy nagyot harapott a saját kenyerébe, majd mikor épp belekortyolt volna a még megmaradt kakaójába, a 13 éves Bob elrántotta előle, majd jól meghúzta. A fiú kiivott mindent a csészéből az utolsó cseppig. George csalódottan, éhesen és kívánva nézte végig, amint Bob elvette az ő ételét is. A többi fiú csak nevetett a szerencsétlen Georgeon, aki meg se rezzent a történtek után, s ledöbbent arccal figyelte, amint a körülötte levők gúnyos nevetése elfojt minden más kültéri zajt a teremből. Mintha a nagy nyüzsgés megszűnt volna, de a gyerekek most is épp úgy hangoskodtak, mint azelőtt. Mindennek ellenére George semmi mást nem észlelt, csak a csúfos és megalázó kacajt, amely lassan kezdett könnyeket kicsalni a fiú szeméből. A következő pillanatban a kedves gyermek felugrott a székből, s sírva kirohant az ebédlő egyik ajtaján. Abigail meglátta a fiút elfutni, de mikor utánna szaladt, a folyosóra érve már nyomát sem találta.
George felsietett a második emeletre, majd a hosszú folyosó végén balra fordulva felmászott a létrán. Bezárkózott a padlásra, ahol elhúzta a függönyöket az ablakok elől, majd a melengető fény behatolt a repedezett és hideg üvegen. George beletörölte könnyeit a hosszú felső ujjába, majd elővette a gitárt, amelyen csupán öt húr volt, de ő így is szeretett rajta játszadozni. Jól karjai közé szorította, majd elkezdte lágyan, kellemesen pengetni a húrokat. A dallam, mint egy színes szivárvány áthatolt a kopott és rideg fekete-fehér levegőn, majd a nap sugaraiban visszaverődtek a zene harmónikus varázsai, s rávetődtek a hideg, kemény falakra. A zene tovább szállt, keresztül a megrepedt ablakokon, keresztül a nagyváros durva zaján, keresztül a nagyvilág szoros határain. A boldogságnak és szabadságnak semmi sem szabhatott határokat, csupán a csillagos ég, amely pedig úgysem lelte volna örömét abban, ha egy olyan törékeny szívű kisfiú álmait, mint George szertefoszlatja, ezért inkább átengedte dalát az ég felhőtlen és ragyogó burkolatán.
Minden ami fájt, így múlt el. Lassan halványodott, de végül már nem maradt belőle, csupán emlék. Az emlékeket semmi sem törölheti el, az álmokhoz viszont elég csak egy gyöngéd szellő, s rögtön romba dőlnek. Az élet bármikor váratlan fordulatokat vehetett. Bármi is történt ezek után George életében, csak egy fuvallaton múlt.