-Hé, add vissza! -kiáltja egy törékeny gyerekhangocska. A kisfiúcskát néhány barátságtalan gyerek veszi körül. Nyelvüket nyújtják neki, fellökik, belerúgnak, majd eltépve a maciját, eldobják azt, s elfutnak.
-Hagyjátok abba! -szól Abigail nővér, majd odafut az épület hátánál játszadozó gyerekekhez.
-Ez meg kinek a műve már megint? -kérdezte mérgesen, és végigtekintett a gyerkőcökön.
-Michael volt! -kiáltották azok mind, mutatóujjukkal mutogatva a kis gonosz csínytevőre. George csak ült az egyik sarokban könnyes szemekkel, kezében a ketté hasított plüssmackóját szorongatta, s azt figyelte alaposan.
-Michael! Azonnal kérj bocsánatot! -parancsolta a nővér, majd fülénél fogva odavezette a fiút Georgehoz. Michael duzzogott. Végül ennyit nyögött ki:
-Bocs, hogy a plüssmacid öngyilkos lett.
Ekkor mindenki hangosan nevetni kezdett. Hasukat fogták a nevetéstől, George viszont még szomorúbb lett.
-Elég legyen ebből! -parancsolta a nővér. -Michael! Most bocsánatot kérsz Georgetól, majd bemész szépen a szobádba! Ma délután pedig összesepred a leveleket az udvarról egy nagy halomba.
Michael ekkor nyelvét nyújtotta Georgenak, majd mérgesen felrohant a szobába.
-Te pedig gyere, George. - szólt Abigail nyájasan. A nő arcára halvány mosoly ült ki, amely kedvesen nézte a kisfiút. Azután pedig George felállt, odaadta a plüssmaci darabjait Abigailnek, majd megfogta a nővér kezét. Felmentek a lépcsőn, a nővérke kinyitotta a nagy, régi és kopott árvaház-ajtót, majd előre engedte a kisúrfit. Végigsétáltak a hosszú árvaházi folyosón, majd annak végén Abigail elővett a szoknyája zsebéből egy kulcsot, mellyel kinyitotta az egyik ajtót. Odabent jó meleg volt, a fűtés a ház ezen részén sokkal jobban működött, mint máshol. George az egész folyosói-út alatt meg se szólalt, s itt se cselekedett másképp. Mikor beléptek a sötét szobába, Abigail előre lépett, majd az ajtó mellett tapógatózni kezdett, s felkapcsolta az égőt. George szégyenlősen lépett egy párat, körülnézett a teremben, majd óvatosan lecuppant egy régi, rozoga kanapéra. A villany pislákolni kezdett, s ekkor Abigail a fiókhoz rohant, elővett egy gyufát és három gyertyát, majd meggyújtotta őket. A következő pillanatban az égők maguktól kialudtak.
-Még épp időben.- mosolyodott el Abigail, félszemmel Georgera pillantva, aki szótlanul ücsörgött a kanapén. Mikor a nővér észrevette, hogy a buta favicc hallatán a kisfiú arca mégcsak meg se rezzent, odament hozzá, leguggolt előtte, s kezeit a fiúcska térdeire rakta. Mélyen a szemébe nézett, s így szólt:
-Aranyom, mi a baj? Már hónapok óta nem barátkozol senkivel, nincs étvágyad, és ki sem mozdulsz a szobából. Én megértem, hogy nagyon hiányzik neked Rosetta. Azt is megértem, hogy nehéz beilleszkedned olyan fiúk között, akik másabbak, mint te. Hidd el, hogy nekik nincs lelkük és nem éreznek semmi szeretetet, de én tudom, hogy te ott belül egy nagyon életre való vidám és kedves kisfiú vagy, akitől, ha mindenki jobban megismerne, mindenki csak szeretetet kapna. Te mindezt nem mutatod ki, de ez így nem mehet tovább. George, hallgass rám fiam. Te is tudod azt, hogy hogyha nagyobb leszel, ilyen módon nem fogsz tudni boldogulni az életben. Valamit tenned kell. S bár mióta Crusader atya, Isten nyugtassa kedves lelkét szegénynek, elhunyt, már nem szól ezen öreg és csupasz falak között a muzsika, benned egy olyan dallam él, amit nem szabadna elfolytani. Én vagyok itt az egyetlen, aki még élteti benned a reményt a szép jövő felől, és ezt jegyezdd meg jól: az ember legnagyobb kincse mindig az a dallam, ami az őszinte szívből jön.
George ekkor szélesen elmosolyodott, Abigail pedig összeborzolta kicsiny fejét, majd a fiú felpattant a kanapéról, s kirohant a gyengén megvilágított szobából.