003. Elveszve az emberek között

Csendesen fújdogálta végig egy gyöngéd szellő Calfornia utcáit. Végigsimogatta az árvaházat is, melynek egyik ablakánál két bájos szem tekintett fel a csillagos égre. E két világító csoda vágyakozva nézte a fénylő égboltot, reménykedve egy szebb jövő következésében. 
Egy kisfiú üldögél az ablakban egy magas, régi és kissé kényelmetlen szék legtetején. A hold egyik fénysugara nyájasan világít be a hideg, közömbös szoba kicsi, pókhálós ablakán. A gyerek elgondolkozva nyomja könyökével a poros, hideg ablakpárkányt, kezei kicsiny fejecskéjét támasztják, gyönyörű, kék szemei pedig álmodozva pillantanak ki a bepárásodott ablakon, melyet apró ujjacskáival a gyermek néha le-letöröl. Ábrándozása közben nagyokat sóhajt, s percenként hátrafordul, hogy biztos legyen benne: körülötte mindenki alszik.
Hét év telt már el azóta, hogy Georgeot a sors kezei az árvaház kapuiba sodorták. Hét éve már, hogy egy senki sem ismerte idegen magára hagyott a küszöbön egy ártatlan csecsemőt a ködös éjszakában.
George azóta már nagyfiúvá serdült, de születése óta minden napja keresűen telik, életét beszürkíti a bánat és honvágy. Honvágy valami iránt, amit nem is ismer. Valami iránt, amiről bár semmit sem tud, mégis ott él a szívében. Egyetlen békéje az életben éjszaka bontakozik ki, amikor senki sem látja. Ilyenkor a szíve hebesebben dobog, mint máskor, kezei remegnek, szemei pedig egy fényes csillag után vágyakoznak. E fényes csillag az egyedüli szépsége életének, ebbe borítja minden hitét. Viszont mikor minden éjszaka bekövetkezik az a pillanat, amikor George ábrándai szertefoszlanak, és a fiú rájön, hogy mindaz, amiben hisz csak mese, mely az ő életében soha sem válhat valóra, óvatosan leszáll a magas székről, halkan odasurran az ágyához, majd lefekszik. Mielőtt lehunyná szemeit, mindig imádkozik.
-Édesatyám, aki ott vagy fent. Köszönöm, hogy ma is velem voltál, és megóvtál. Köszönöm, hogy volt mit ennem és volt mit innom. Ezen kívül köszönöm, hogy nem kell egyedül élnem, elhagyatottan, hanem vannak emberek, akik szeretnek, és, bár nincsenek sokan, rájuk mindig számíthatok. Kérlek legyél velem az éjszaka során, és külddj szemeimre szép álmokat. Ámen. -mondta a bájos gyermek, majd lehunyta szemeit, de néhány másodperccel később hirtelen felriadt, és így szólt:
-Jah, és Istenem. Kérlek ne haragudj Michaelre, amiért ma megbántott és fájdalmat okozott azzal, hogy megvertek a barátaival, hisz ő nem tudta, hogy ez könnyeket csal az arcomra. Kérlek bocsáss meg neki. Köszönöm, hogy meghallgattál. Ámen. 
Ezután becsukta szemeit, s elaludt. Minden bizonnyal nyugodalmas éjszakája és kellemes álmai voltak, mivel minden reggel egy kedves mosollyal köszöntötte barátait. 
Barátait? Nos, nem volt sok barátja. Mióta az árvaházban élt senki sem tudott vele baráti kapcsolatot teremteni, kivéve egy kislányt, akit mindenki Rosettának hívott. Rosetta egy gyönyörű, aranyos gyermek volt, fél évvel fiatalabb, mint George. Ő volt az egyetlen árva a házban, akivel George egyezett, és, akivel minden titkát megosztotta. A két gyermek minden napját együtt töltötte, és, mivel Rosettát mindenki szerette az árvaházban kedvességének és elragadó mosolyának köszönhetően, így kedvelték Rosetta legjobb barátját, Georgeot is. Viszont Rosettát örökbe fogadták, pont George 6. születésnapján. A kislány elment, még a szülinapi gyertyák elfújása előtt. Goeorgenak egyetlen kívánsága volt: hogy egyszer viszont láthassa még hőn szeretett kis barátját, Rosettát. Azonban a fiú soha nem hallott többé híreket Rosetta felől, miután a lány elment. Az volt az a borús nap, amikor a két gyerek örökre elengedte egymás kezét.
Attól a naptól kezdve minden más lett. George teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna. Azelőtt is eléggé hallgatag volt, de attól a naptól kezdve még visszahúzódottabb lett. Senkivel sem barátkozott, egész napra bezárkózott a szobájába, és az ablakban ülve sírt. Az volt az első éjszaka, mikor titkon remélte a csillagot nézve, hogy Rosetta egy nap majd visszatér, de a kislánynak soha többé nem látta nyomát. Az idő múlásával kezdte elfelejteni, de szívében még mindig ott lobogott a vágy valaki iránt, akit még ő sem ismert.
Abigail nővérnek George volt a kedvenc árvája a házban. Valami különöset láthatott benne, de soha senki sem tudta, hogy miért szerette annyira azt a kisfiút. Talán még önmaga sem. Bizonyára azért, mert George szófogadó és csendes természetű volt, az istentiszteleteket pedig a világért sem hagyta volna ki. Buzgón segédkezett a házimunkákban is. 
Az éveke elteltével viszont, hiába próbálkozott meg újra barátok szerzésével, senki sem foglalkozott vele. Vagyis igen, legtöbben foglalkoztak. Kimutatták felé a gyűlöletüket. Főleg Michael, a 8 éves kisfiú és barátai. Sokszor bántalmazták, és George még vissza sem vágott. Kitartóan tűrte a többiek megvetését és azt, hogy kinevették és kigyúnolták. Senkinek sem szólt mindarról, amit legbelül érzett. Egyetlen menedéke mindig az éjszaka maradt. Az érzelmek csak ekkor törtek ki belőle. Szorosan magához ölelte a plüssmackóját, felmászott újra és újra a székre, és figyelmesen fürkészte a ragyogó csillagot, minden éjszaka. Talán ekkor még nem tudta, hogy nem fog egész élete így lezajlani...