Dean pár perce folyamatosan figyelt valamit, és mikor meguntam a csendet, és be akartam kapcsolni a zenét, csendre intett, és tovább hallgatózott. Megpróbáltam én is rájönni, mi az a nagyon érdekes dolog, de végül, miután semmit nem hallottam, beadtam a derekam és megtörtem a csendet.

            -Szabad tudnom, hogy mit figyelsz olyan nagy figyelemmel? – kérdeztem.

            -Valaki van mögöttünk – válaszolt komolyan, hangosan felnevettem, és rá kellett jönnöm, hogy egy olyan ember ül mellettem, aki majdnem háromszáz évig halott volt.

            -Dean, talán ez csak egy mellékút, de ettől függetlenül bárki jöhet utánunk. Akárki, érted ezt? Lehet, hogy olyan jó a hallásod, hogy a legközelebbi városból jönnek ezek a hangok... – mondtam még mindig kacagva.

            -Olyan fiatal vagy még, Angel – oktatott ki. Ismét. – Nem akárkire értettem, hanem valakire. Erős a kisugárzása, érzem őt – gondolkozott el. Nem hagytam abba a mosolygást, és be is akartam kapcsolni végre a rádiót. – Ne. Csendre van szükségem a koncentráláshoz.

            Sóhajtottam egyet. A nap már lenyugvóban volt, ezért reménykedtem benne, hogy hamarosan már elérünk a célunkhoz. A többi visszatértekhez.

***

            Brandon fáradtan baktatott Ernestine után, aki lassan belátta, hogy elég buta dolog volt tőle, hogy azt hitte, gyalog képes lesz lépést tartani egy autóval, még ha néha használta is az erejét. Letért az útpadkáról, és az egyik fa tövébe dőlt. A fiú követte őt.

            -Biztos, hogy láttad őt? – kérdezte higgadtan miközben helyet foglalt.

            -Igen – válaszolt Ernestine. – De örülj, hogy nem láttad. Nagy, rothadt, barna fogai voltak, és az arca valami borzasztó. Rondább mint újkorában – rázta meg a fejét a lányt.

            -Ő az apám, Ernestine – hangsúlyozta Brandon, a lány pedig bólíntott. – Tudjuk már kihez tartozik? Nyílván nem valamelyik máglyahaláloshoz, azok egyből megölettek volna téged – a lány vállat vont.

            -Néha kívánom, hogy bárcsak én is meghaltam volna. Akkor legalább lenne pár arravaló alatvalóm akit ugráltathatok ahogy akarok – gondolkozott el. – A mostaniak olyan makacsok – panaszkodott. – Habár, még mindig használhatóbbak, mint én, úgyhogy eljött az ideje, hogy átvegyék a nehéz dolgokat. Brandon. Azt akarom, hogy hívd össze a többieket, és találkozzunk valahol. Majd telefonálok – parancsolgatott.

            Brandon sóhajtott. Tudta, hogy a lány az egyetlen út ahhoz, hogy visszahozza apját, így elindult az úton. Ernestine magában mosolygott egyet, és rájött, hogy milyen befolyásolhatóak egyes emberek, hogy visszakapják a szerettüket. Benyúlt a táskájába, hogy kivegye telefonját, mikor tekintete találkozott egy ismerősével.

            -Charles – motyogta hallkan, meglepődve. Sosem hitte, hogy találkozhat vele mégegyszer.

            A Charlesnek hívott férfi közeledett Ernestine-hez, aki zavartan elmosolyodott. Tett pár lépést a másik felé, és szeretett volna neki köszönni, vagy akármit mondani, de a másik megelőzte.

            -Hol van Carsten? – kérdezte fagyos hangon a lánytól, aki azonnal megállt. Szerette volna kiverni a fejéből, hogy pár másodperce még azon tanakodott, hogy hogy folytassák mesebeli életüket, amit a keresett tett tönkre.

            Mély levegőt vett, és próbált úgy megszólalni, hogy leplezze csalódottságát. – Elszakadtam tőle – hazudott részben. Végülis most nem vagyunk együtt – gondolta, miközben tett pár lépést Charles felé. – Megváltoztak a dolgok azóta, hogy eltávoztál. Boldog lennék, ha nem kavarnád fel az állóvizet.

            A másik felnevetett. – Nyílván tökéletesen éldegéltek mostanában – kuncogott. – Azt hittem, ismersz. Nekem vannak terveim, olyanok, amiket meg szeretnék valósítani. Van pár ismerősöm a túloldalról, akik nyílván lesznek szívesek segítségemre lenni. Ha gondolod, megkíméllek a haláltól – mosolygott úgy, ahogy a lány sosem látta. Gúnyosan.

            Ernestine hátralépett. – Nincs szükségem többé a segítségedre, Charles. Már nem az a szernecsétlen kislány vagyok, akit te ismertél.

            Sarkon fordult, majd elindult a városhoz vezető úton, és rá kellett jönnie, hogy ezek a visszatértek a valódi bosszúállók. Akiket egyetlen egy dolog érdekel, hogy elvegyék gyilkosuk életét.

            1779. szeptember 3.

            Ernestine nyugodtan figyelte amint az esőcseppek végigfolynak az ablaküvegen. Tudta, hogy jobb dolga úgy sincs, mint a semmitevés. Mert ha csinált volna is valamit, úgy se ért volna vele semmit. Brandon örökre elhagyta, és Bradley Nelson is keresztbetett neki azzal, hogy feláldozta a sajátjait azért, hogy ne hulljon Carsten ölébe a valódi halhatatlanság. De még Chelsea is keresztbetett neki azzal, hogy ellopta azt a gyűrűt. Valaki kopogott.

            -Úgy sincs jobb dolgom, minthogy látogatókat fogadjak – gondolkozott hangosan, aztán a kopogóhoz szólt. – Akárki ki is az, nyugodtan bejöhet.

            -Carsten mesélte, hogy magad alatt vagy – lépett be a szobába Charles, bezárva maga mögött az ajtót. – Ráadásul ez a Brandon is elment, mert bűnösnek vallottad a testvérét. Az élet ilyen, Ernestine. De nem hagyhatod, hogy ilyen buta dolgok miatt az egész életed az önsajnáltatásodnak fordítsad.

            -Mit javasolsz? – fordult meg Ernestine az ágyán, és végre felült.

            -Azt, hogy eljött az idő, hogy távozz ebből a börtönből – a lány rögtön tiltakozni szeretett volna, nem akarta, hogy Carsten is ellene forduljon azért, mert cserbenhagyta ebben az időben. – Nem vagy az ő rabszolgája. Nem kell azt tenned mindig, amit ő mond. Így most azt javaslom, hogy álljunk tovább.

***

            Dean kinyitotta a házajtót és egyszerre beléptünk. Az előszoba elhanyagoltnak tűnt, a lépcső sem volt a legjobb állapotban. Először kissé hezitáltam, féltem, hogy a többiek nem igazán fognak örülni a jelenlétemnek. Egyszer csak egy hangot hallottam valahonnan, de fogalmam sem volt, honnan.

            -Nos, hogy sikerült, Dean? – kérdezte valaki, mire rögtön meghátráltam, és legszívesebben rohantam volna. Nem tudtam miért, de elfogott a pánik.

            -Szerintem valaki követett egy darabig – válaszolt, miközben valaki kijött az egyik szobából, és alaposan végigmért.

            -Ez meg ki? Egyáltalán hol szedted össze? – kérdezte egy fekete hajú férfi.

            -Ő a kulcs – válaszolt. – Ernestine-nél találtam, gondoltam hasznunkra lehet. Találtunk is valamit. Valamit, amit szerintem szinte csak te értesz.

            A férfi kérdőn ránknézett. Odadobtuk elő a könyvet amit még a többi avangernél találtunk. Kinyitotta, majd nyílván rögtön gondolta, hogy nem erre értette Dean, és rögtön továbblapozott. Figyelmesen követtem minden mozdulatát, reakcióját. Végül sóhajtott egyet.

            -Tudod mennyi időbe telik nekem az egészet lefordítani? – kérdezte.

            -Fontos is lehet. Talán valaki tudna segíteni neked – válaszolt Dean.

            -Ennek keress egy szobát – mondta a másik rámnézve. – Majd szólok valakinek, hogy vigyázzon rá. Aztán gyere vissza.

***

            Dean betérített egy szobába, majd rögtön ott is hagyott. A fal fehér volt, egy ablakon, egy szekrényen és egy ágyon kívül nem volt benne más. Tettem pár lépést a fekvőhely felé, majd észrevettem egy papírdarabot a párna alatt. Kihúztam alóla, észrevéve, hogy egy levél az. Egy újabb.

            Tényleg azt hiszed, hogyha van néhány esztelen közöttünk, akik védenek téged, mi is úgy fogunk tenni? Készülj fel az utolsó napodra, kicsi Angel. Jobban jársz, ha nem küzdesz, különben valaki ártatlanul meghal.

            Mr. Ghostvenger