Lassan ébredezett a nap, a fák már fehérbe öltöztek. A hó mindent betakart, a jég pedig elborítota a vizek felszínét. Minden, ami egykor zöldellett és életet lehelt a világba, mostanra tovatűnt. A jövő semmi széppel sem ígérkezett, nem maradt a boldogságból más, csak emlék; de a hit még ott élt minden ember szívében egy szebb élet reményében. Hiába minden álom, az életben meg kell tanulnunk elfogadni nem csak a jót, hanem a rosszat is. Bár, volt valaki, akinek még a jóból sem jutott.
Elhagyatottan és reménytelenül feküdt egy gyönyörű kisgyermek egy sötét sikátorban. Ha az ember látná, először azt hinné, hogy lezuhant valahonnan. De nem, nem véletlenül került oda. Mindannak ellenére, hogy egy lélek sem jár arra, ezen a napon véletlenül -vagy csak a sors úgy intézte,hogy- valaki betévedt a madár se járta kisutcába. A hátborzongató csendet egy sajnálatraméltó, vékony hangocska törte meg, amit távoli léptek közeledésének zaja követett. A gyermek felsírt. Ekkor az idegen futva közeledett feléje, majd föléhajolt. A gyermek ekkor kerek szemeivel ránézett, s elhallgatott. Mintha egy angyal látogatta volna meg. Az ismeretlen felkarolta, majd felnézett a már félig kivilágosodott égre, s megbizonyosodva arról, hogy senki sem látja, elfutott a csecsemővel.
Aznap reggel Abigail nővér volt a beosztott a kisvárosi White Angel árvaházban. Már kora reggel elindult a kápolnából, még el kellett vinnie egy sörgős levelet a postára. Az árvaház felé vezető úton, megállt a zöldségárusnál, hogy vegyen egy szép almát az aranyos kis Izabellnek, aki aznap töltötte a 4 évet. Abigailt mindenki ismerte a környéken, ő volt az egyik legkedvesebb apáca, és a gyerekek is nagyon szerették, mivel fiatal volt, s ezért sok idejét fordította játszásra a kisebbekkel. 
Mint mindig, ezen a reggelen is sietve indult az árvaház felé, főleg, hogy már az imént is említett Izabell születésnapja volt. Bár a gyerekek még aludtak, Abigail hamar megérkezett az épülethez. Amint belépett az udvarra, csodálkozva lassította le lépteit, mikor megpillantott egy kis mózeskosarat az ajtóban. Egy pillanatra mintha a földhöz fagyott volna, de aztán fölriadt, és elejtve csomagjait, a kosárkához futott. Lehajolt a gyerekhez, aki a mózeskosárba volt helyezve, majd gyöngéden kiemelte, s ringatni kezdte. A kisfiú megnyugodott Abigail karjaiban. Az apáca felnézett az égre, s elmondott egy imát a talált gyermekért. A házból ekkor kijött Crusader úr, aki hosszasan pislogott egyet, miközben bólintva az apáca felé fordult.
-Jöjj lányom, majd én segítek. -mondta, majd bevitte a vásárolt holmikat.
-Atyám, így már csak 6 hely maradt az árvaházban. Mit tegyünk, ha sokan lesznek? -kérdezte Abigail szomorú arccal, míg a gyermeket babosgatta,
-Kedves lányom, ne feledd, hogy az Úr előtt minden lélek számon van tartva, és nem hagyja, hogy akár egy is elvesszen e kicsinyek közül. Nézz csak rá, élő példa az Úr gondoskodására és jóságára. mondta Crusader, majd rámosolygott a csecsemőre.
Na persze, gondoskodás. Hogy mondhatna ilyet pont egy olyan ember, aki élete során árva és elhagyatott gyerekek százait próbálta felnevelni annyi segítséggel, amennyi néhány jószívű emberből áradt? Talán sokszor bele se gondolt igazán szavai jelentőségébe. Talán már csak megszokásból próbálta a nővéreket bátorítani. Hangja mégis mindig olyan öröm- és reményteljesen, bátorítóan csengett. Szinte biztos volt benne, hogy soha sem lesz hiánya semmiben sem, mert valaki mindig gondoskodik róla.
Akárhányszpr új gyerek érkezett hozzájuk, ők örömmel és barátságosan fogadták. Mindenki példát vehetett volna róla, hiszen annak ellenére, hogy annyi teher nehezedett rá hosszú élete során, az emberek soha sem hallották panaszkodni semmi miatt sem. 
És most, hogy az árvaház kezdett megtelni, ő még mindig csak mosolygott. Furcsa. Egy dolog viszont biztos volt. A gyerek jó kezekbe került, és bár senki sem tudta, hogy ki lehetett a titokzatos idegen, aki azon a fagyos reggelen ott hagyott egy törékeny sorsú gyereket az árvaház küszöbén, a kisfiú életéből, aki egyre csak cseperedett, semmi és senki sem tudta kitörölni azt a gyermeki kiváncsiságot a titokzatos és senki sem ismerte ember felől, amit ő minden nap érzett. Valami folyton azt súgta neki, hogy egy nap szemtől szembe láthatja majd ismét a rejtélyes ismeretlent.