Dean is legalábbannyira döbbent volt, mint én. Aztán elkezdte bizonygatni, hogy akkor minden bizonnyal mégis azok az avengerek folytatták a könyvet, de arról nem mondott egy szót sem, hogy mégis miképp jutott el azokhoz az információkhoz, amik a könyvbe vannak írva.

            -Most komolyan. Szerinted ki írta? – kérdeztem. – Talán felismered valaki írását, és akkor.. akkor legalább hátha megtudhatjuk, hogy az illető nem-e egy zakkant, vagy, valami teljesen más.

            Dean vállat vont. Ekkor jöttem rá, hogy annyira érdekli, hogy mi van ebben a könyvet, és kinek a tollából, mint engem az, hogy holnap vajon fog-e fújni a szél. – Most van egy kis dolgom – jelentette ki, aztán ki is viharzott a szobából.

***

        Másnap reggel vagy inkább délelőtt találkoztunk a szálló udvarján. Ez sem egy ilyen előre kifontolt dolog volt, csupán a véletlen folytán egymásba botlottunk. Mormogot halkan valamit, de abból semmit sem értettem. Aztán fogta magát, és tovább indult.

            -Jó reggelt, Dean! – ordítottam utána, miután hátrafordult. – Nagyon elővigyázatos vagy. Nem félsz, hogy Chelsea ellop innen, aztán te meg takarodhatsz vissza a pokolba, vagy akárhonnan jöttél?

            -Ó, a következő telihold még messze van, Carsten akkor szokta a varázslatokat csinálni. Szeretek az utolsó percekben hősködni – kiáltott vissza, aztán folytatta útját a szálló felé.

            Nem tudtam megérteni, hogy változhatott egy ember egy éjszaka alatt ennyit. De nem tudtam megkérdezni, mi a baja, mert eltűnt, és a hátam mögött lépteket hallottam. Mikor megfordultam, Chelsea-vel találtam magam szemben.

            -Jövendőmondó Angel – nevetett a képembe.

***

            Arcomról folyt a verejték, nehezen lélegeztem. Pedig csak egy álom volt. Tényleg el kéne olvassam azt a könyvet – gondoltam, de aztán hamar elvetettem ezt az ötletet. Amiről nem tudsz, az nem is fáj. Lassan kikecmeregtem az ágyból és a mosdó felé vettem az irányt. A tükör előtt szembetalálkoztam egy zombi arcával. Rájötem, hogy legutóbb iskolaidőben aludtam ilyen rosszul. Megmosdottam, felvettem magamra az egyetlen ruhámat. Ebben a pillanatban valaki kopogott az ajtón. – Igen?

            -Szia – lépett be a szobába Dean. – Hová készülsz? – kérdezte karbatett kézzel. – Talán olvasol a gondolataimban. Ugyanis elmegyünk az egyik barátomhoz. Talán nem halt meg az évek során.

            -Értem – szólaltam meg. – Amúgy. Párszáz évig halott voltál, nem gondolod, hogy azóta elköltözött? - furcsálltam. Nyílván nem élhet ugyanott ennyi ideig.

            -Biztos vagyok benne, hogy nem – válaszolt határozottan. – Nem költözhetett el. Az ő ereje ahhoz a házhoz van kötve. Ha elmegy onnan, az erejét otthagyja. Ahogy pedig ismerem őt, veszély esetén is ragaszkodna a maradáshoz.

            Először azt hittem, ő is úgy be lett zárva, mint anno én, de meglepődtem azon, amit mondott. Biztos voltam benne, hogy én tudnék évszázadokat egyetlen egy házban tölteni csak azért, mert másképp nem lesz erőm. – Gondolod, hogy ő tud segíteni?

            -Mégis miben? Gondolom el sem olvastad a könyvet csak egészen addig, amíg te is leélted. Nincs igazam? – tette fel a költői kérdést, mire bólíntottam. – Útközben olvasgathatsz.

            -Miért, egy éjszaka alatt megtanultál vezetni? – kérdeztem miközben már indultunk lefele.

            -El sem tudod képzelni, milyen tanulékony vagyok – felnevettem. – Akkor te vezetsz.

***

            Órák óta vezettem, pár perces szüneteket hagyva néha. Dean pedig a könyvet olvasta nagyban. A zene bömbölt az autóban – így szerettem volna megakadályozni azt, hogy folytassa a történet tanulmányázását, pedig tudtam, hogy ez lesz a legnagyobb baja. Néha rápillantottam, és meglestem, hol tart, de észrevettem, hogy egyre gyorsabban halad, és lassan már nem is válaszolt a kérdéseimre. Látszólag nagyon belemerült az olvasásba, mikor is egyszer csak megszólalt.

            -Ez tényleg igaz. Nézd, itt már említve vagyok – mosolygott elégedetten, mire egy pillantást vetettem a könyvre, aztán bólíntottam.

            -Éhes vagyok – jelentettem ki hirtelen, mikor észrevettem, hogy már majdnem a jövőt olvassa. – Ráadásul fáj a kezem, Dean, pihenni akarok! Ha pedig nem kapok enni, téged fallak be – színleltem a hisztizést, bár volt benne valami.

            -Egy pillanatot várj – válaszolt, mire megállítottam az autót. – Mondd, te nem vagy kíváncsi arra, hogy mi fog történni veled? Tudom, félsz, de nem viselkedhetsz így.

            Kitéptem a kezéből a könyvet, mire ő rögtön utánanyúlt, de nem adtam vissza. Odalapoztam, ahol abbahagytam. Oda, ahol egy Dean nevű visszatért védelme alá vesz. Lapoztam, de nem találtam írást. Csupán néhány ábra, amit nem tudtam mire vélni.

            -Ez akkor most micsoda? – kérdeztem. – Titkosírás?

            Dean megrázta a fejét. – Nem hinném. Ha jobban megnézed, csillagképek. Hallottam ilyenekről, de sosem találkozram velük. Azt hittem, csupán mendemondák.

            -De miért pont ott hagyták abba, ahol a jelen van? – értetlenkedtem.

            -Lehet ez csak véletlen – válaszolt, majd hátradőlt a széken.

            A lap tele volt rajzolva vastag pontokkal, néhány pedg össze volt húzva, így különböző alakzatokat alkotva, de ezeknek már nem találtam értelmét. Túl bonyolult volt számomra, és miután túl sokáig néztem, belefájdult a szemem.

            -Menjünk – jelentettem ki, és Dean beleegyezése nélkül elindítottam az autót.

***

            A főútról letérve hamarosan egy elhagyatott házra bukkantunk. Dean jelzett, hogy itt állítsam meg a kocsit. – Halott – hallottam a hangot magam mellől. – Amikor úgy éreztem, elegem van, mindig eljöttem ide, és a ház életereje edőtt adott nekem is. Most azonban. Csak egy épület, ami romokban hever.

            -Sajnálom – mondtam együttérzően. Rá kellett jönnöm, hogy ez az akárki, akiről még azt sem tudtam, hogy férfi-e vagy nő, sokkal több volt neki, mint egy egyszerű barát. – Szerinted ő nem tud visszajönni?

            -Becsületes volt – válaszolt. – Nem hiszem, hogy élt volna az alkalommal, hogy visszatérjen. Olyan volt, mintha az anyám lenne. Olyan volt, mintha mindannyiunk anyja lett volna – a távolba pillantott, és mikor én is odanéztem, egy sírt vettem észre. – Legalább valaki gondoskodott róla. Menjünk. Ne mondj semmit. Nem szerette ha sajnálják.

            Bólíntottam. Dean olyan más volt. Együttéreztem vele. Nekem is meghaltak a szüleim. Viszont úgy döntöttem, nem szólok semmit. Ismertem az olyanokat, mint amilyenek ők voltak, és igazából ő nem akarta úgy, hogy sajnálják. Így hát lassan elindítottam az autót, és elindultunk vissza a főútra.

***

            Ernestine kilépett a ház mögül, és felsóhajtott, mikor látta a porfelhőket és a már elég messze elhaladt autót. – Hahó, tyúkanyó meghalt! – pattant fel, és tett pár lépést az út felé, de már úgy sem volt értelme. – Ezt aztán nem érdekli. Brandon! – fordult a fiúhoz aki kilépett a sír mögül. – Miért nem mentél utánuk?

            -Ketten erősebbek mint én – válaszolt a fiú. – Nem vagyok hülye, még ha annak is gondolsz, és még ha erre rá is tudtál szedni. Dean védelmezi Angelt, és szerintem feladhatod a reményt, mert meglelni valakit nem olyan könnyű, mint amilyennek te elképzelted a legszebb álmodban.

            -Nem akarod megkapni azt, amire olyannyira vágysz? – kérdezte Ernestine mosolyogva.- Már majdnem elkaptuk őt. Csak annyit kell tennünk, hogy követjük őket. Gyorsabbak vagyunk, mint az a tragacs.

            Brandon bólíntott. Ernestine ugyan mindig ezt mondta, de most valahogy hitt neki. Talán azért, mert most közelebb volt a céljához, mint eddig valaha.