-Jobban vagy? – kérdezte Dean miközben kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Volt egy kis probléma, miután beértem a városba, még pedig az, hogy rámjött az ölhetnék, és talán végeztem is volna valakivel, ha Dean nem segít.

            -Lenyugodtam – jelentettem ki, majd beszálltam az autóba és megvártam, míg a másik is beül. – Majd rendelünk online néhány dolgot – Dean felhúzta a szemöldökét. – Mindegy.

            -Szerencséd volt. Régen engem az újoncok képzésére használtak, segítettem nekik megszokni az élőlények jelenlétét. A többiek szándékosan jelöltek ki engem, hogy én menjek utánad, hogyha úgy lenne, akkor legyen ki megállítson – mondta.

            -Ha úgy lenne? – kérdeztem furcsállva. – Mármint ha életben hagy, nem pedig megöl amint meglát?

            -Nem mindegy? – kérdezett vissza. – Amúgy, hagyd ez a magazást, ez már úgy sem... – elgondolkozott. – Úgysem menő.

            Nem válaszoltam. Kezdett idegesíteni, hogy egy olyannal ülök egy légtérben, aki meg akart ölni engem, és csak azért nem tette, mert nem volt kedve hozzá. A gázra tapostam, és megfordultam, hogy mihamarabb eltűnjünk a városból.

***

            Ernestine idegesen járkált a szobában, és legszívesebben kitekerte volna Brandon nyakát, és csak azért nem tette, mert remélte, hogy egyszer még segíthet neki a fiú. De nem látta az esélyét ennek. Angel fogta magát, és elment, Deannel együtt. Majd a többi feléledt avenger eljön, és megöli őket.

            -Miért engedted el?! – szólalt meg fél óra csend után. – Legalább futottál volna utánuk. Mármint...

            -Te voltál az, aki nem győzte meg Deant, hogy hagyja itt Angelt. Csak álltál, és néztél. Most pedig engem hibáztatsz? Hagyjuk, én megyek. A soha viszont nem látásra, Ernestine! – köszönt el a fiú.

            -Na állj csak meg! – szólt utána, de a fiú már eltűnt.

***

            Megállítottam a kocsit a kapu előtt. Összeszorult a torkom, mikor arra gondoltam, hogy nem is olyan rég, mikor még azt hittem, Brandon a barátom, jópár gonosz zombi megtámadott,       és majdnem megölt. Kiszálltam az autóból, és tettem pár lépést a régi romok felé, miközben hátranéztem, Dean ki tudta-e nyitni az ajtót.

            -Ismered ezt a helyet? – kérdeztem.

            -De még mennyire – válaszolt. Nem értettem, mire céloz, de mielőtt rákérdezhettem volna, már fújta is a magáét. – Ernestine nyílván beszélt arról, hogy régen Chelsea, a kedves, jópár avengert megölt, abban az időben, mikor az emberek már fogytán voltak, vagyis akkoriban, mikor én magam is meghaltam. Mikor valaki új avengert hozott létre, ezzel veszélyeztetve azt, hogy a többieknek elég étel jusson, halált érdemelt. Máglyahalált.

            Nagyot nyeltem. Rossz volt belegondolni, hogy valakit ezért öltek meg. – Itt ölték meg őket? – kérdeztem, pedig már szinte biztos voltam benne.

            -Igen. Ezért is akarja Carsten annyira, hogy minden halott visszamenjen a maga világába – mondta elgondolkozva Dean. – Hogy ne ők haljanak meg.

            -De akkor ő is visszajönne, nem? – kérdeztem vissza.

            -Fogalmam sincs – válaszolt.

            -Nem lehetne őt is, és Ernestine-t megöletni a zombikkal? Akkor biztonságban lennék – kérdeztem, de már akkor tudtam, hogy elszóltam magam. Csendben vártam, és reménykedtem benne, hogy nem veszi észre botlásomat. Nem értettem, miért akarom ennyire megvédeni Ernestine-t, és abban a pillanatban rá is jöttem, hogy nem őt, hanem Brandont próbálom védeni.

            -Ernestine-t? – kérdezett vissza Dean. – Nyílván ő is meg akar ölni. Csak úgy tett, mintha meg akarna védeni. Ismerhettem volna.

            Bólíntottam. Ahogy eszembejutott Ernestine, elment a kedvem a társalgástól. Elindultam a házrom felé. – Hová mész? Várj! – a lépéseim felgyorsultak és pillanatokon belül már a kapun belől voltam.

            Dean megállt a kapu előtt, és nem jött beljebb. Magamban nevettem, hogy fél beljebb jönni mert itt égették halálra az avangereket. Nem tudtam, miért akarok én ennyire bemenni, pedig biztos voltam benne, hogy nincs ott senki. Egyszerűen meg akartam mutatni Deannek, hogy én nem félek bemenni erre a helyre.

            A romok mögött volt egy lépcső. Egy pillanatra kérdőn ránéztem a másikra, aki mintha mondott volna valamit, de nem reagáltam rá. Minden olyan távolinak tűnt. Csak a lépcsőre koncentráltam, és arra, hogy nekem le kell jutnom oda.

            Lassan raktam le egymás után a lábaimat, és hamarosan elértem a lépcsőhoz.  Majd már lent is voltam. A pince hatalmas volt. A folyosón sétáltam és rengeteg ajtó nyitott újabb és újabb helyiségeket. Az egyikbe beléptem, és néhány ősrégi polcon jópár könyv volt megtalálható, azokon pedig por. Az egyiket levettem a polcról.

            A kezemmel lehúztam róla port, és kinyitottam. Amikor megláttam a címét, majdnem sokkot kaptam: „Nelson”. Biztos voltam benne, hogy köze van hozzám és a családomhoz. Lapoztam egyet, elérve az első oldalhoz.

            „Bradley Nelson, kinek apja Chad Nelson, anyja Heather Nelson, fellázadt az avenger lét ellen, mondván Carstennek, ki mindenki felett állt, hogy ő nem szeretne így élni. Carsten pedig azt felelte neki, hogy akkor ne éljen sehogy, és a leszármazottainak se legyen élete. Bradley pedig azt mondá mikor meghallotta ezeket a szavakat, hogy egyszer, az ő leszármazottai fogják az ő életét elvenni, ő feláldozza magát. Csináljanak gyűrűt maz ő nemzedékének, tesz róla, hogy sose kapják amit akarnak. Bradley fia, Ralph, akinek lánya Aida, kinek fia Bob, kinek fia Cody. Bob pedig megölte Cody fiát, mert Chelsea Leavold, meg akarta szerezni a megölhetetlenséget a fiú segítségével”.

            Megálltam az olvasással. Ez csupán két oldal volt a könyvben, visszamenve 1779-től 1841-ig. A könyvben, aminek összesen kétszázötvenegy lapja volt. Épp továbblapoztam volna pár lapot, hogy megnézzem, mivel telik be a könyv ötszázkét oldala, mikor lépteket hallottam. Gyorsan felkaptam a könyvet, és kerestem valami búvóhelyet, de semmi. A léptek egyre közeledtek, így nem tudtam volna kisurrani. Az ajtó pedig kinyílt.

            Dean a falnak nyomott, majd az ujját a számra tapasztotta, és kifelé kezdett mutogatni. Valaki van ott? Valaki közeledett, vagy inkább valakik. – Szóval, mi a terv? – hallottam egy férfi hangját.

            -Teljesen mindegy, hogy a kulcsot vagy Carstent és Ernestine-t öljük meg előbb. A lényeg, hogy mind meghaljanak. Nem szabad életben maradniuk. A kulcsnak sem. Vannak, akik nem akarják, hogy itt maradjunk. Nem csak a mi barátaink ilyen kedvesek velünk. Majd később megbeszéljük, menjünk. Fáradt. A kiadós vacsora után az alvás következik – mondta az egyik.

            Pár perc múlva elhaladtak, mi pedig kisurrantunk onnan, és hamarosan már az autóban ültünk. Idegesen vezettem előre, céltalanul. Most először, éhes voltam, és bármit meg tudtam volna enni, ha képes lettem volna megölni ártatlanokat.

***

            Végül egy erdei szállóban kötöttünk ki, és az én vacsorám egy nagyon aranyos mókus volt, akit szörnyen sajnáltam, de nem annyira, mint egy embert sajnáltam volna. Az ágyban pihentem már, és a könyvet lapozgatva, mikor bejött Dean.

            -Jó hogy jössz – szólaltam meg, bár sosem hittem volna, hogy ezt mondom neki. Kérdőn visszanézett rám. – Szerinted azok az avengerek folytatták ezt a könyvet?

            -Ahogy nézem, nem hiszem, hogy bárki beleírt volna kétszáz éve. Miért? –kérdezett vissza. Nagyot nyeltem.

            -Akkor nem a Nelsonok múlta van leírva. Hanem a sorsuk.