itt is egy tököcske :D

Beléptem a házba. Felevenedtek a régi emlékek, mikor még néha a szüleimmel látogattuk Lorainne-t, később ideköltöztem, de még fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a sorsom. Nem igazán örültem annak, hogy Brandon pont ide hívott, mert rettegtem ettől a helytől. Egy pillanatra arra is gondoltam, hogy ez csak egy átverés, és Chelsea el akar kapni, de mikor megpillantottam Brandont, hamar megnyugodtam.
-Annyira boldog vagyok, hogy megbocsájtottál a gyerekes hisztim miatt. Butaság volt azt hinnem, hogy egyedül boldogulni tudok – mondtam mosolyogva, de a fiú bólintása elbizonytalanított. – Valami baj van? – kérdeztem bátortalanul.
Brandon nem válaszolt. Reménykedtem benne, hogy csak hülyéskedik, és hamarosan nevetni kezd, hogy milyen ijedt képet vágok, de nem szólalt meg. Léptek zaját hallottam, majd pár másodperc múlva megjelent Ernestine, teljes valójában. Brandon lesütötte a szemét, de a lány mérhetetlenül büszke volt magára, és, ha tudtam volna, hogy most ketten együtt vannak, biztos, hogy nekimentem volna.
-Hiányoztam? – kérdezte gúnyosan. – Brandon, kérlek, ne izgasd magad ezen a senkin. Te csak teljesítetted a kívánságomat, azért, hogy helyette ne te halj meg – mosolygott a lány. – Bár tény, hogy ő így is, úgy is halott – mosolygott.
  -Menj a pokolba – sziszegtem. Rá kellett jönnöm, hogy lényegében a semmiért bíztam Brandonban, és az sem kizárt, hogy egész végig az orromnál fogva vezetett, csak hogy Ernestine örüljön. Naívnak éreztem magam.
-Ó, egyszer csak eljutok oda – mosolygott még mindig. – Vagy nem. 
Eddig a pontig bírtam idegileg. Talán nem is én magam irányítottam, sokkal inkább az ösztöneim és a dühöm. Testem átváltozáson ment keresztül. Másodperceken belül már négy lábam volt, és féltem magamra nézni. Vicsorogtam egyet, majd ugrottam Ernestine felé, de mikor már odaértem, a lánynak hűlt helye volt, ahogy Brandon is már futott elfele. Körbenéztem, mert tudtam, hogy nem mehetett túl messze Ernestine, de sehol sem leltem. Azonban amint visszaváltoztam emberi alakomba, valami fájdalmasat éreztem a hátamban, és hamarosan a hasamból kijött egy tőr.
-Annyira bízol az erődben, hogy hátbatámadsz? – kérdeztem úgy, hogy gúnyosnak akartam tűnni, de meglehetősen erőtlen voltam, és nem sok választott el attól, hogy összeessek.
-Veled ellentétben, kicsi Angel, nekem van annyi eszem, hogy ne mindig a becsületes utat válasszam. Hidd el, ez biztonságosabb – suttogott a fülembe, majd kiszedte a tőrt a hátamból, de hamarosan újra célzott, és én ekkor már összeestem. – Tényleg egy kezdőtől ijedsz meg, Brandon? Nem hittem volna, hogy ennyire félénk lennél – mondta kicsit dühösen, de aztán hamar elmosolyodott. – Nem baj, megbocsájtok. A megbízásodat teljesítetted, engem pedig csak ez érdekel. Könnyedén elbánok egymagam egy kezdővel.
Ernestine odajött mellém, majd egy apró hegyes kis fadarabot döfött a nyakamba,  aminek hála nem kaptam levegőt, és úgy éreztem, mentem megfulladok. – Nem akartam ezt tenni veled. De a te hibád – szólalt meg nyugodt hangon, de láttam rajta, hogy élvezi a kínzásomat. – Carsten nagyon fog örülni a hírnek.
Kopogtak. Ernestine elmosolyodott. – Nyissam ki az ajtót? – kérdezte kedvesen Brandon, amitől majdnem felfordult a gyomrom.
-Azt megköszönném – válaszolt a lány miközben engem tartott szemmel.
Brandon az ajtó felé sétált. Az idő mintha lelassúlt volna. Szerettem volna megállítani és elszaladni, de tudtam, hogy nem lehetség. Eljöttek értem. Carsten meg fog engem ölni, hogy visszaküldje a szellemek. Ekkor pedig bevillant, hogy még ha nem is a azt a legegyenesebb módot választották, azért csinálták, hogy megvédjék a többieket. Vagy magukat. Brandon kinyitotta az ajtót, de láttam az arcán a megdöbbenést. Ernestine felállt, majd tett pár lépést a fiú felé.
-Elnézést, ha zavarlak, Brandon. Azt a hírt kaptam, hogy Ernestine erre van. Igaz ez? – hallottam egy ismeretlen férfi hangját, majd észrevettem, hogy a lány is meg van lepődve.
-Itt vagyok, Dean – felelte Ernestine falfehér arccal. – Mit akarsz?
-Hiányoztál – felelte a férfi. – Szeretném tudni, mit áll szándékodban tenni a lánnyal – mondta, aztán beljebb lépett. – Ó, látom ő is itt van. Meg vagyok lepődve.
Ernestine mosolyt erőltetett az arcára. Tudtam, hogy egyáltalán nincs minek örülnie. . – Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte fagyos hangon. A Dean nevű fickó elmosolyodott. Tett pár lépést felém, majd megszólalt.
-Erre van egy nagyszerű és jól bevált módszer. Mutassam meg? – ott állt előttem. Kihúzta a nyakamból a fadarabot.
-Te nem ilyen vagy, Dean – mondta hirtelen Ernestine. – Ismerlek, tudom, hogy sosem ölnél meg egy ártatlán lányt. Szegényt itt leltük meg, félholtal, és Carsten bármelyik pillanatban eljöhet érte. Csak kérlek, védd meg őt. Ígérem neked, nem fogjuk végrehajtani a szertartást. Te nem ölsz ok nélkül embereket.
Legszívesebben abban a pillanatban a földhöz vágtam Ernestinet, de végül csak egy savanyú képet vágtam, jelezve, hogy igen, szörnyen vagyok. Dean bólíntott. – Rendben. Akkor remélem nem bánod, ha megparancsolom néhány visszatérőnek, hogy védelmezze őt – mondta nyugodtan, majd megsimogatta az arcom. – Ígérem, nem esik bántódásod. Nem hagyhatom.
Mosolyt erőltettem az arcomra, de részben megnyugodtam. – Köszönöm, Dean. Hálám örökké üldözni fogja magát – mondtam.
-Talán egyszer hagyom, hogy elkapjon – válaszolt vészjóslóan, majd Ernestine felé lépett, aki a tekintetével képes lett volna megölni a másikat. – Akkor hát itthagyhatom a leányzót? – kérdezte rámnézve. A lány elmosolyodva bólított.
-Nem! – ugrottam közbe rögtön felpattanva a helyemről. – Szeretnék magával tartani. Bemutathatnám az új világ „rejtélyeit” – mosolyogtam még mindig erőltetve. – Tudja, az első hála – mondtam viccelődve, mire Dean fel is nevetett, én pedig belül ugyan féltem tőle, de sejtettem, hogy nagyobb biztonságban vagyok nála, mint Ernestine védelmében.
-Akkor hát, induljunk, kisasszony – mosolygott a férfi, majd kinyitotta az ajtót nekem. Lopva hátrapillantottam Ernestiner-re, és gúnyosan elmosolyodtam. Nem volt jellemző rám, de olyan szívesen visszaadtam volna neki, és jólesett ezt tenni.

***

Dean érdeklődve figyelte Lorainne autójának a kormányát. Hamarosan elmosolyodtam, olyan szokatlan volt, hogy valaki úgy figyeli az utat és a járművet, mintha sosem látott volna ilyet. Bár tény, hogy a férfi így volt ezzel. Megígértem neki, hogy elmegyünk a legközelebbi városba vásárolni pár dolgot neki .
-Amikor Brandonnal menekültünk Carsten elől a szellemek leginkább a zombikra hasonlítottak, és most, úgy értem, maga teljesen olyan, mint egy élő – mondtam a végén már kicsit zavarban.
-Én magam is észrevettem ezt a furcsaságot. Vannak, akik még zombik, és vannak a szerencsésebbek, akik teljesen vissza tudtak térni – mesélte.
-Akkor lehetséges, hogy mindjárt előbukkan pár zombi aki meg akar engem ölni, hogy ne kelljen attól tartaniuk, hogy Ernestine, vagyis Carsten végre akarja hajtani a szertartást? – kérdeztem kíváncsian.
-A zombik egy teljesen visszatért uralma alatt élnek. Az ő parancsaikat teljesítik, erősebbek, mint ők és mint a rendes avengerek, de nincs magukhoz való eszük. Én azonban nem tehetek semmit egy más visszatért uralma alatt álló zombi ellen, az egyetlen lehetőség az, hogy hívom a sajátjaimat, és megöletem az ellenségeket. Vannak, akik nem támogatják a te életbentartásodat, és vannak, akik kifejezetten ragaszkodnak ahhoz, hogy meghalj, így lehetséges, hogy ismét érkezik pár zombi – válaszolt Dean, mire bólíntottam.
-Ön kiknek a csoportjába tartozik? – kérdeztem.
-Nem beértünk a városba? – kérdezett vissza. Bólíntottam, és bár nem válaszolt, tudtam, mi az igazság.