Közeledik az év sokak számára legnagyobb ünnepe. Az utcákban a vásárosok már két hete kint ültek, és készítették a különleges halloweeni süteményeket, a legrémisztőbb jelmezeket és természetesen, díszletek hada várta az oda érkező embereket. A gyerekek sikítozva rohangáltak egymás után, egy igazi elő halloweeni partit rendezve, ki-ki a saját jelmezébe bújva. A szellemek megszállták a várost, volt szokás mondogatni mikor meglátták az apró emberpalántákat, akik, jobb ötlet híján maradtak a nagyszerűen bevált szellemjelmeznél.

            Nálunk más volt ez az ünnep, mint az emberek többségénél. Hónapokkal ezelőtt már készülődtek az emberek, terveket szőve, kik nem tartoztak a tehetősebbek közé, saját jelmezeiket varrták, és várták a nagy napot.

            Csak a helyiek tudták, miért is ilyen fontos ez a nap. Én is ide való voltam, mégsem jöttem rá eddig, azt mondogatták a vének, majd ha eljön az ideje, mi is megtudjuk, hogy mi az oka ennek. Tiszták az emlékeim arról, hogy hogyan meséltünk egymásnak különböző rémtörténeteket arról, hogy miért áll olyan közel a lakókhoz ez az ünnep.

            Mindenki meg szerette volna tudni, nem érdekelte, minek az árán, de ez volt minden gyerek álma. Arról fogalmam sem volt, hogy az idei Halloween lesz az, mikor lehullik a lepel mindenről. Méghozzá milyen módon.

***

            Első év a gimnáziumban, egy másik álom, amit egyszer minden gyerek el szeretne érni, persze nem a nehéz matakpéldák miatt, sokkal inkább a végzősök meglepései miatt, amik, mily meglepő, Halloweennel kapcsolatosak.

            Eljött a nagy nap, Halloween napja, mikor kinyitják a kísértetház kapuit a korombelieknek. Aznap az iskolában mindenki erről beszélt, és aki bármi másról is szót mert ejteni – mint a fentebb említett matekpéldákról – az attól a pillanattól kezdve szánalmas lett, egészen addig, amíg valami érdekeset nem mondott a buliról.

            Az óráknak nagyon lassan volt vége, úgy éreztem, mintha napokig ott ültem volna, így, mikor az utolsó óráról is kicsengettem, rohantam haza. Az egyik vásárost majdnem elsodortam, pedig az a szerencsétlen csak a süteményét akarta eladni. Bár az illatok nagyon csábítottak, muszáj volt mennem. Tudtam, hogy a partin úgyis rengeteg finom sütemény lesz, és addig tilos bármilyen ilyesmit megkóstolni.

***

            -Boszorkány, ennél eredetibbet nem tudtál kitervelni azzal az okos kis fejeddel, Cassie? – kérdezte legjobb barátnőm, Alice, aztán elnevette magát.

            -Mert az ördög annyival eredetibb – forgattam meg a szemeimet miközben kiléptem a házunk ajtaján, és találkoztam a lánnyal.

            -A kettő között az a különbség, hogy te egy boszorkány vagy, én az ördög – mondta nagy büszkén, aztán elindultunk az úton.

            A fél úton ő beszélt, én csak néha jutottam szóhoz. Nagy újdonságként mesélte, de igazából oda sem figyeltem rá, így meglehetősen sokszor hallottam „a Cassie, élsz még?” kérdést, de még azt is többször fel kellett tegye, hogy végre figyeljek rá.

            Elértünk az elágazódáshoz, ami egyenesen elvezetett a kísértetházhoz. Alice egy mély levegőt vett, aztán nevetni kezdett, és egy csoport felé kezdett vezetni engem, akik nyílván szintén most járták először ezen a helyen. Nem kellett sokat menni, már megpillantottam  a régi épületet. Hamarosan pedig már ott is voltunk.

***

            Tudtam, hogy ijesztő lesz, de valamiért azt hittem, ahhoz fog hasonlítani, mint amilyen általánosban van. Gyenge díszletek, két tök, a „Happy Halloween” betűi felragasztva a falra, és ennyi bőven elég. A végzősök valóban sokat készülhettek.

            Néha egy tök rám-rám kacagott nevető arccal, máskor egy varjú ugrott elő hirtelen a semmiből, majd, ahogy megjelent, úgy el is tűnt. A hangszórókból szokatlan módon sejtelmes zene szólt, ami az egészet még hátborzongatóbbá varázsolta. A színpadról valaki megszólalt.

            -Kedves Elsősök! – hallottam egy lány hangját, és rögtön odafordultam, ahogy sok másan is. A többiek már mosolyogtak. – Ebben az évben rám hárul az a megtisztelő feladat, hogy beavassalak titeket városunk rejtélyeibe. Halloweenkor, mi valamit ünnepelünk. Valami olyasmit, ami sokkal komolyabb, mint az eredeti ünnep. Egy nap, amikor még az eredeti ünnepnek örültünk, két ismeretlen jött el, és az egész városnak egy adottságot adott – egy pillanatra szünetett tartott. – Boszorkányok vagyunk. Mind azok vagyunk.

            Először azt hittem, hogy ez valami gyenge szívatás, mikor az egyik fiú mellettünk elmosolyodott, de aztán kezdtem ráébredni, hogy ez a dolog halálosan komoly. Boszorkány, hogy én? A jelmezemen kívül nem hittem volna, hogy van valami, ami boszorkányos lenne bennem. Szerettem volna megkérdezni, hogy akkor most ezentúl járóeszköznek a seprűt kell használnom, vagy egyszerűen elég ha úgy pottyan kedvem lehozom a csillagokat az égről, szárnyakat varázsolok a lónak és szerelmi bájitalt adok a fiúnak, aki tetszik

            Nem volt olyan, aki nem lepődött volna meg. Nem volt időnk megbeszélni egymás között, hogy mégis ki milyen módon reagál rá, mert ugyanaz a lány, aki „tegnap voltam a fogorvosnál” módon bejelentette, hogy boszorkányok vagyunk, ismét megszólalt.

            -A végzősöknek nem csak az a feladatuk, hogy megmondják az elsősöknek, hogy boszorkányok, mert ugye, ezt bármelyik más középiskolás gyerek megtudná mondani, hanem hogy az első percekben kisegítse őket. Például, hogy elmondja nekik, ez nem az, aminek látszik. Senkinek sem lett vasorra, és ugyan voltak, akik kipróbálták, de nem kell seprűn menni. Egy másik dolog, hogy hogy kell varázsolni. Mi lenne, ha ezt gyakorlatban próbálnánk ki?

***

            A parti első fele tele volt mókával és nevetéssel. A sejtelmes zene hamarosan átváltott pörgősebb, vidámabb tempóba, és mindenki hamar elfelejtette, hogy most tudta meg, hogy ő lényegében boszorkány. Így voltam ezzel én is.

            A lány, aki elmondta nekünk az igazságot, és akiről később kiderült, hogy neve is van, mégpedig Michelle, hamar megtanított minket a boszorkányság alapjaira. A csillagokat ugyan nem hoztuk le, de a töklámpa fényeit hamar eltudtuk venni, és vissza is adni, egymás fejéről a boszorkánykalapot levenni anélkül, hogy hozzáérnénk, és hamarosan az egész tömeg sikítozott, s úgy éreztem magam, mintha visszamentem volna az általánosba.

            De semmi jó nem tarthat örökké. Ez ma ki is derült, mikor két idegen lépett be a kísértetházba. A tömeg elhallgatott, és mindenki megszeppenve nézett a két férfira, akik nem tűntek helyieknek.

            -Azért adtuk a helyieknek az erőt, hogy sikítozva rohangáljanak és nevetgéljenek a természet erőit felborítva? A mágia azért van, hogy jót cselekedjünk vele, és nem saját magunk szórakoztatására használjuk. Mert egyszer csak fel fog robbani, és senkinek sem lesz ereje. Az Őrzők ezt nem tűrhetik, mindőtöknek meg kell halnotok.

            Hirtelen az egész tömeg az ellenkező irányba kezdett futni, ahogy bírt. Az erőmet bármelyik pillanatban odaadtam volna, de az életemet már kevésbé, így én is abba a bizonyos tömegbe tartoztam.

            A kísértetház hatalmas volt, hamar elvegyültünk. Én Alice-szel és még néhány másik elsőssel a pincébe menekültem. Ez is egymagában akkora volt, mint a mi házunk.

            Mikor beértünk, észrevettem, hogy az összes elsős ide érkezett, és csak egy másik végzős fiú, Mike volt velünk, amitől kissé megijedtem, hisz nem mondhattuk még magunkat profinak. Fentről sikítás hallatszott, aztán egy újabb. Összeszorult a torkom. Mikor ijedten megfordultam az egyik töklámpás meggyulladt és rámvicsorgott.

            -Ez nem vicces! Ki csinálta? – kérdeztem már dühösen.

            Senki nem válaszolt. Ezek szerint biztos valamelyik Őrző volt. Így akarta jelezni, hogy mindenre képes. Az egyetlen végzős megszólalt. – Gyerünk, ismerek egy hátsó alagútat. Arra induljunk.

            -És a többiek?! – hallatszott egy hang hátulról.

            A végzős nyelt egyet. – Nekünk már végük. Eljött az idő, hogy magukat védjük. Az őrzők könnyen elvehetik az erőnket és nem tudunk varázslattal támadni – egy újabb sikoly hangzott fel. Könnyes szemmel indultam el a többiek után.

            Beléptünk az alagútba. Minden olyan hideg volt és rémísztő. A szél úgy sűvitett, mintha beszélne, és azt mondaná nagy bátran: „Megöllek, halott vagy.” Egy újabb sikítás után már mindenki gyorsabban szedte a lábát, és rohantunk a folyosón. Egy mellettem futó fiú, Tom, hirtelen valamibe belelépett, és mikor kiszedte a lábát, egy jópár éves töklámpás kezdett égni. Jóformán, az összes, ami ebbe az alagútba volt behordva.

            -Ezt melyik csinálja?! – ordított valaki.

            Léptek hallatszottak. – Az Őrző – mondta Mike, és futottunk utána. Kinyitotta az ajtót, és akkor jött a hidegzuhany.

            -Boldog Halloweent Elsősök! – nevetett az összes középiskolába járó diák és kísérőnk is kuncogni kezdett. Megpillantottam két felnőttet és ekkor vettem észre, hogy ismerem őket, csak maszkban voltak

            -A boszis dolog igaz, de senki nem akart megölni titeket. Minden évben ez a legnagyobb tréfánk – nevetett az egyik fiú.

            Pár másodpercig mindenki hallgatott, aztán már mi is nevetésben törtünk ki. Ez jobb, mint egy áprilisi tréfa. Ez egy halloweeni tréfa. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés