Az avenger lábai alatt ropogtak a még ősszel elhullott levelek. Már réges rég elfelejtette, milyen érzés élni. Teljes valójában, élni. Nem vett észre semmilyen változást, ugyanúgy érezte magát, mint az ütközet előtt. Nem gondolta, hogy ő egy szellem, csupán visszatért az életbe. Talán mert az volt az igazság.

            Órák óta bolyongott az erdőben. Azt hitte, már nem fog lelni senkit sem, mert talán az emberek már rég elmenekültek innen. Azonban hamarosan egy turistával találta szemben magát. Semmi kedve nem volt az illetővel csevegni, de valamit meg kellett tudnia tőle, mielőtt elveszi az életét.

            -Elnézést. Meg tudná mondani, milyen évet írunk? – kérdezte komolyan. A másik elmosolyodott. Azt hitte, a másik részeg.

            -2011 – válaszolt jókedvűen. Az avenger nem akart hinni a fülének, még akkor sem, ha az eddig nagyszerű volt. Tényleg megtörtént volna, hogy ő majdnem háromszáz évig halott volt, és most hirtelen feltámadt. Ennek a dolognak előzménye kellett hogy legyen. – Elnézést, jól van? Hívjam fel valamilyen hozzátartozóját?

            -Ó, rég meghaltak már mind, túlkorban, vagy tüdőbajban... – gondolkozott el mosolyt erőltetve az arcára a férfi. – De ezt nyílván maga is tudja, ha odalentről akarja őket felhívni, ide föl. Tény, hogy rég beszéltem velük, szóval csak csinálja. Úgy sem láttam még csodákat.

            A turista felnevetett. Bár nem érzett italt a másikon, már egészen biztos volt abban, hogy részeg. – Ez tényleg hatalmas csoda – mondta nevetve, majd kivette a kezéből a mobilját. – Amúgy mi a neve?

            -Dean vagyok, uram – válaszolt komolyabban az avenger. Szentül hitte, hogy az illető egy erős mágus, és talán ő volt az, aki felélesztette a barátait. Mikor meglátta a telefont, megvakarta a fejét. – Az micsoda?

            -Samsung – mondta a turista. Dean értetlenül bólíntott.

            -A többiek meg fognak ölni, ha kiderül – szólalt meg a férfi. – Megölni egy mágust, ami még Samsungokat is gyárt, nagy bűn. De engedje meg, éhezem.

            A turista menekülni szeretett volna. Tudta, hogy ez a férfi több, mint részeg. De már késő volt. Dean megragadta.

***

            -Most csak viccelsz velem, ugye? A legközelebbi lakatlan szigeten?! Nem gondoltam volna, hogy ennyire butának gondolsz – szólalt meg Ernestine. Úgy érezte, Brandon válasza már nem röhejes, sokkal inkább siralmas.

            -Ő ezt mondta – mondta komolyan a fiú, de hamar rájött, hogy valamiért a másik nincs a leghumorosabb kedvében.

            Ernestine felállt, majd közeledni kezdett Brandonhoz. – Nos, mivel nincs semmid, ami hasznomra lenne, sajnos meg kell öljelek. Őszintén szólva, ez a kötelességem – mondta a lány, miközben lebigyesztette ajkait, de hamarosan már mosolygott.

            -Tudnál mondani legalább egy normális okot, ami miatt a halálomat akarod? – kérdezte a fiú. – Mármint, azon kívül, hogy a kötelességed.

            -Ismerlek, Brandon – válaszolt kitérve Ernestine. – Megunnád, miközben hallgatnád az okok listáját. Hadd kíméljelek meg tőle.

            A fiú felnevetett. – Ahogy én is ismerlek téged. Ezt azért mondod, mert nincs semmi normális okod. Az egyetlen bajod, hogy nem téged választottalak. Mert te megszoktad, hogy mindig, mindenkinek te vagy az első. Sajnálom, nálam ez most sincs így, ahogy sosem volt.

            1779, augusztus 23.

            Brandon nyugodtan haladt az ajtó fele, ami a szabadságot jelentette neki. Évszázadokig egy házban élt, ugyanazok az emberek között, buta szokásokat követve, és most érezte úgy, hogy nem köti ide már semmi. Tudta, hogy most már senki sem állíthatja meg.

            -Hová mész?! – hallatszott egy hang hátulról. A fiú nem fordult volna hátra, csak az illető pillanatok múlva már előtte állt kérdő tekintettel.

            -Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Brandon. – Mondhatsz akármit, nem hatsz meg vele. A bátyjámnak miattad kell menekülnie. Mert te nem vagy képes megvallani bűneid. Carsten megbocsájtott volna neked, de csodák csodájára, Hamilton akármit mondhat, nem érdekli senkit sem.

            -Miért nem hiszel nekem?! – fakadt ki Ernestine. – Én megvallom a bűneimet. Bevallom, hogy mindig is el akartam mondani, hogy ki a bátyám gyilkosa, hogy ki az apátoké. És hogy hazudtam neked, és hogy mindent csak azért a gömbért tettem, de... Semmi közöm a gyilkosságokhoz. Nekem nem volt okom megölni egyikőjüket sem, de Hamiltonnak. Nem értem miért nem hiszel nekem. Kötöttél egy alkut velem, hogy ne szóljak a bátyjád tetteiről Carstennek, miért nem, ha azért, mert te is tudtad, amit én?

            -Mert tudtam, amit most is tudok. Hogy befolyásos vagy, hogy bármit is mondasz, neked hisznek majd, nem pedig Hamiltonnak – válaszolt Brandon. – Azt viszont nem tudtam, hogy hazug is vagy. – Ezzel elindult az ajtó felé.

            -Ha most ott kimész, akkor az én életemből is kilépsz. Örökre. S majd mondhatsz akármit, nem hatsz meg vele – mondta elcsukló hangon Ernestine. Az ajtó kinyílt, majd bezárult. Brandon volt, majd eltűnt.

***

            Angel lassan haladt a tisztás fele. Hamar szembetalálkozott széttépett emberek csoportjával. Ő hát, ő nem így tervezte. Ő úgy tervezte, hogy elmenekül innen, és közel sem úgy, hogy szétmarcangol és élve elfogyaszt egy egész turistacsoportot. Angel, na persze. Előbb lesz Isten a sátán, mint én egy angyal.

            A földre ült. Már elmúlt az éhség, már csak bűntudatot érzett. Egy halom szerencsétlen most miatta halt meg. De leginkább mégis azért marcangolta magát, mert elhajtott Brandont, aki csak segíteni szeretett volna neki. Kezeit benyomta a zsebébe, mikor valami papírt érzett. Először nem akarta elolvasni, mert szinte biztos volt abban, hogy ismét a holtak üzentek neki. De mikor kivette a cetlit, eléggé meglepődött.

Kedves Angel,

Tudom, hogy elzavartál, de rájöttem, hogy ez várható volt. Nyílván már nagyon egyedül vagy, talán már meg is öltél valakit. Én tudom, milyen érzés egyedül lenni, én magam is régen nagy lázadót játszottam. Szóval, ha szeretnél valakivel beszélni, csak keress meg. Találkozzunk a régi Nelson háznál.

Brandon

            Angel mély levegőt vett. Épp most emlegette. És mint egy jel, meg is jött.

***

            Ernestine nevetni kezdett. – Nagy lázadó?! Én inkább mindig apuci mögött mászkáló. Persze ezt nyílván csak a hatás kedvéért írtad. Reméljük olyan naív, mint amilyennek gondolod. Mert ha nem...

            -Akkor kitalálok valami mást. Egyelőre bennem bízik meg legjobban Angel. Nélkülem semmire sem fogsz jutni.

            Ernestine vállat vont. Tudta, hogy Brandonnak igaza volt. Mert ha ő meghal, vagy akármi történik vele, vadászhatja amíg bírja, Chelsea-t sem tudta sehogy sem elkapni. Így, csak kellene gyártani pár tervet.

            -Brandon – szólalt meg hirtelen. – Bármennyire is hihetetlen, de akkor nagyon fájt, hogy egyszerűen csak otthagytál. Pedig nekem nem volt semmi közöm a gyilkosságokhoz...

            -Ne kezd már megint – mondta a fiú idegesen.

            Valaki kinyitotta az ajtót.