I. fejezet

Rémálmok

            A levél kiesett a kezemből, de a kicsapódott ablakból beáramló szél könnyedén felemelte a magasba, majd kirepítette a szobából. Megfordultam, s Brandon támadt mellettem. Nyílván észrevette rémültségem, és nyugtatásképp a vállamra rakta a kezét, de észrevehette, hogy nem sokat használ. Nem kérdezett semmit, de én kérdés nélkül is válaszoltam.

            -Az a levél... valaki meg akar ölni. Mr. Ghostwenger! – a mondat végén egy pillanatra mintha átváltottam volna gúnyos hangnemben, de az arcom inkább tükrözött rémültséget.

            -Nem akar megölni téged senki, Angel – hangja nyugtató volt, minek hatására kissé megnyugodtam. Megölelt, mire én belekapaszkodtam a pólójába, és egy könycsepp gördült le az arcomon.

            A következő pillanatban valaki egy kést csapott a hátamba, mire hátráltam kicsit. Brandon arca helyett egy szörnyű zombi képét véltem felfedezni. Megragadtam a nyakát, és nekilöktem a falnak. A férfi holtan esett össze, és ekkor vettem észre, hogy egy sikátorban állok, és egy kés áll ki belőlem. Kitéptem a hátamból, és megfordultam, majd beleszúrtam a fegyvert támadóm hasába, de egy újabb valaki ugrott rám, mire fegyver híján folytogatni kezdtem.

            -Hé, Angel, állj le! – hallottam meg egy hangot, ami olyan távolinak tűnt egy pillanatra, de aztán megláttam magam előtt Brandont, ahogy szorítom a nyakát.         

            -Bocsáss meg, kérlek, csak, az a levél felkavart – mondtam elnézéstkérően, mire Brandon csak bólíntott, bár arcáról sugárzott az értetlenség. Ekkor vettem észre, hogy nem a szobában vagyunk, hanem egy utcán, ahol, szerencsére, épp nem járt senki. – Hogy kerültem ide? – kérdeztem zavartan.

            -Idejöttél, miután lemészároltad a fél várost – válaszolt Brandon.

            -Én? – kérdeztem kicsit ártatlanul, mire Brandon csak bólíntott. – Visszavinnél inkább a szobába? Talán ott jobban lenyugszom – mondtam kicsit nyugtabban.

            -Nem voltunk semmilyen szobában – mondta a fiú a fejét rázva, mire hátraléptem egyet. Csak képzeltem volna az egészet? Nem, az olyan valóságos volt.

            -De, itt voltunk – mondtam magabiztosan, mikor felismertem a környéket. Ide nézett az ablakunk. – Ott, az a motel – folytattam. – Kicsit bemegyek, lezuhanyzok – mondtam meg sem várva, hogy Brandon mondjon valamit, és futni kezdtem a motel bejáratához.

            -Hová – hová kisasszony? – kérdezte egy férfi.

            Megfordultam. Megint helycserén mentem át, egy kicsi, sötét szobában voltam, és az ajtó felé siettem, de az illető megállított. Tovább akartam menni, de a férfi megragadta a kezemet, és maga felé fordított, s kivillantotta nagy, sárga, rothadt fogait, majd ledobott a földre.

            -Megölhetnélek most is, de... – szólalt meg, de én közbeszóltam, felismerve a hang tulajdonosát. Az egyik szellem.

            -Mondja, miért akarják maguk megölni azt, aki segít önöknek itt maradni, az élők között? – tettem fel a kérdést, ami most kissé önző volt.

            -Ki mondta, hogy azt akarjuk? Annak, aki kinyitotta a kaput a holtaknak, egy szertartásban kell meghalni. De ha mi most megölünk téged, örökké ittmaradunk – mondta a férfi egy mosoly kíséretében.

            -Segíteni fogok önöknek – mondtam magabiztosan. Persze, hogy nem segítek nekik, de tudtam, hogy mihamarabb ki kell jutnom innen. Ennyire józan még voltam. – Örökre itt maradnak. És ebben segítségükre leszek.

            -Ejha, Angel, alku az ördöggel? – kérdezte a férfi mosolyogva. Valóban, az lenne, ha tényleg alkut kötnénk. – De, én nem bízok önben. Mi van, ha elárul? – jól ráérzett a dolgokra. – Van könnyebb megoldás is.

            Tiltakozni akartam, de a férfi rögtön támadott, mintha olvasna a gondolataimban. Először folytogatni kezdte, majd keze a szívemet kezdte szorítani, mire rögtön a földre zuhantam, és könyörgő szavaim semmit nem értek a lelketlen férfinál. Egy könnyű mozdulattal megfosztott a szívemtől.

            -Mindketten tudjuk, hogy ez fog történni – suttogott valaki a fülembe, majd hirtelen felébredtem, és felpattantam az ágyon.

            A motelszobában voltam. Mindent csak álmodtam. Ez csak egy szörnyű, tragikus rémálom volt. – Rosszat álmodtál? – jött egy hang, mire megpillantottam Brandont, és bólíntottam egyet. Nem akartam feszegetni a témát. Mihamarabb menekülni, el. S habár a halálos ítéletem alá volt írva, volt még esély. 

            -Szerintem nem álom volt – mondtam mégis. Valakinek tudnia kellett. – Inkább egy üzenet. Hogy a holtak nem szeretnének élve látni.Hogy ne lehessen véghez vinni a szertartást. Hogy ők örökké itt legyenek, és... örökké éljenek, legyőzhetetlenül – a sírás környékezett, de erősnek akartam tűnni, még akkor is, mikor szinte biztos, hogy hamarosan meghalok. – El kell mennünk innen. El kell mennem – jelentettem ki. – Te meg... nyugodhatsz itthagyhatsz. – Mintha tiltakozott volna, de én úgy éreztem, a legjobb az lenne, ha egyedül mennék el. – Elmegyek egy magángéppel a legközelebbi lakatlan szigetre.

            Brandon elmosolyodott, de hamar észrevette, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolom. Értetlenül nézett rám, mire én csak hallkan mormotlan egy „miért ne?”-t. Vállat vont, aztán megszólalt. – Tőlem... Úgy sem mondta nekem senki, hogy vigyáznom kell rád. Majd miután kijózanodtál, kűzdhetsz az évszázadokig tartó bűntudattal.

            Eltűnt. Csak úgy, eltűnt. És az bántott a legjobban, hogy igazat mondott. Nem éreztem egy csepp bűntudatot. Hogy talán az álmomban megölt személyek már tényleg halottak, és miattam nem élhetnek már. Hogy épp most akarom életem legönzőbb tettét végrehajtani, azzal, hogy menekülök a halottak elől, tudván, hogy biztos a halál, ahelyett, hogy fognám, és odamennék Carstenékhez, hogy nicsak, itt vagyok, tessék megölni engem. Ösztönösen cselekedtem, és az ösztöneim azt súgták, meneküljek, ahogy bírok. Így hát, ezt tettem.

***

            A poros, koszos, véres helyiségben most, több mint kétszáz év után, hallatszott valami. Ezek csak halk neszek voltak, emberi fülek talán nem is érzékelhették. A régi sírhelységben valaki megmozdult. Ruhája leszakadt, alig volt belőle, a szeme vérben forgott, és csak percenként mozdult valamennyit. Éhezett. Lassan felállt, de lábainak nem igazán volt képes parancsolni. Nem kellett túl sok időnek eltelnie, hogy belebotlodjon egyik társába.

            A másik felébredt. Szemei kipattantak, és nagyot nézett. Mindketten tudták, hogy őket megölték. Abban a híres ütközetben, mikor a fajtaáruló Chelsea az emberek oldalán harcolt ellenük. Akkor, mikor Ernestine, aki tudta, hogy várják őket, odavezette a csapatot. A feltámadt halottak nem tudták, végül mi lett a csata kimenetele. Csak azt tudták, hogy bosszút kell álniuk.

            Az előbbi felállt, majd lassan maga mögött hagyta az éledező csapatot, akik mind abban a harcban vesztették életüket. A léptei nyomot hagytak a nagy porban, és közeledni kezdtek a friss levegőhöz. Ahhoz, amit már évszázodok óta nem érzett a férfi. Egy kőajtó állta útját, amit azonban könnyen elmozdított, és hamarosan már egy erdőben találta magát.

            Egy pillanatra úgy gondolta, hogy egy vadállatot is simán befalna, nem kell feltétlenül ember legyen az áldozata. Egyelőre. Lassan sétált rongyos öltözetében, előre, amerre ösztönei vitték. Egy szarvas rohant el mellette. Tudta, hogy most, vagy talán ott esik össze. Felugrott az állatra, és pillanatok alatt megölte.

***

            A szőke hajú nő nyugodtan üldögélt a szobájában, a kanapén feküdve. Rettentően élvezte a semmitevést, és hamar rájött, hogy máskor is ezt kéne űznie. Carsten volt olyan kedves hozzá, hogy megengedjen neki egy kis szabadságot. A többiek meg foglalkozhatnak a kis Angelke megtalálásával. Azonban valaki megzavarta a nyugalmát.

            -Elnézést, ms. Ernestine. Egy férfi keresi önt. Azt mondja, fontos – mondta az ajtónálló.

            -És az én pihenésem? Az magának nem fontos? – kapta fel a vizet a nő. A férfi vállat vont. – Engedje be a szerencsétlent.

            Mikor az ajtón egy fiú lépett be, az a fiú, akiben életében legnagyobbat csalódott, eltűnt az arcáról a dühösség. Inkább gúnyos lett. – Örülök, hogy van benned annyi tisztesség, hogy magad jöttél el ide, hogy személyesen öljelek meg, Brandon – mondta miközben lassan felült a kanapén.

            -Alkut szerettem volna veled kötni – jelentette ki a fiú könnyedén. Ernestine nevetni kezdett. – Elmondhatom, hol lehet Chelsea. Ismerem őt is, és Hamiltont is. Még nem járt le a határidő – mondta a fiú. A lány tovább mosolygott. Nyílván ez neki nem volt elég. Tudta, hogy a fiú többel van tisztában. – Vagy akár azt is, hogy hol van Angel.

            -Tessék, mondjad. Aztán, majd meglátjuk – válaszolt Ernestine. Tudta, ha elkapná Angelt, akkor ő lenne a nép hőse.

            -Nos, hogy az ő szavaival éljek, nyílván most már a legközelebbi lakatlan szigeten.