XV. fejezet

Új élet

            -S adjuk meg a tiszteletet, Kate Fearsomenak, született Katelynne Othen, ki hősies halált halt, feláldozva magát a népéért. Tiszteltessék – mondta a papféleség, aki emberkorában tényleg az volt, csak egy jött-ment fearsome átváltoztatta.

            Connor „elfelejtette” beleírni a pap szövegébe azt, hogy igazából részben a nő tehet a sok fearsome halála miatt. Abban viszont biztos voltam, hogy én és Adrienne, oly különös módon, egy véleményen voltunk, mégpedig azon, hogy ezt a nőt nem a hős fearsomeok közé kellene temetni, - akik között legtöbben olyanok voltak, akik megvédték a népet más fajok támadása ellen, - hanem inkább a pokolba küldeni. Mert hát késő bánat... de Connor szerint megérdemelte a tiszteletet, így úgy kellett tennünk, mintha mi is mennyire sajnálnánk őt.

            A pap és a halottas menet bevitte Kate holttestét abba az alvilági kápolnába, ahol a többi „hősöket” temették el. Sokak szerint az itt nyugvó emberek lelke felmegy az istenek közé, és odafentről vigyáznak ránk. Adrienne azt is megjegyezte, hogy ezentúl rettegni fog, nehogy egy Kate-féle istennő valami butaságot csináljon az egész világgal.

            Miután az egész különös, halottas dolognak vége lett, és mi elindultunk a városba, Richard megszólított. Az utóbbi egy hétben nem igazán szóltunk egymáshoz, csupán egy pár tőmondat hangzott el köztünk, amit nem tudtam mire vélni, bár kissé dühös voltam rá.

            -Rosalie, beszélnünk kell – mondta miközben utánamsietett. – Nagyon sajnálom az egészet, és nem tudom hogyan tehetném jóvá.

            -Nem teljesen mindegy, Richard? – kérdeztem hidegen. – Csak úgy egyszerűen otthagytatok, pedig nyílván biztosra tudtátok, hogy Nicoals megöl engem. Egy bocsi most nem teszi jóvá ezt – jelentettem ki könnyedén.

            -Nos, nem tudom ki volt az, aki elcsalta magát az ördögöt, hogy elkapja a barátait. Meghalhattunk volna, ha nem jövünk rá erre! – kapta fel a vizet Richard.

            -Én csak azt tettem, amit ti. Magamat mentettem. Nem leszek örökké én az, aki feláldozza magát másokért – hangom fagyos volt, pedig legszívesebben sírva Richard ölébe borultam. De tudtam, hogy erősnek kell legyek, mert a fearosme lét nehéz, és ha folyton elérzékenyülök, még inkább legyengít. – Különben, ha én nem lennék, ti már rég meghaltatok volna. Nicolas megölt volna titeket. Mindegy – vontam vállat. – Úgy is mindig csak a rosszat nézitek másokban.

            Nyeltem egyet. Sosem voltam jó színésznő, és ez most, a legtöbb dologgal ellentétben, nem javult meg. Richard arcáról eltűnt a düh, nyílván rájött, hogy nekem van igazam. Mert ahelyett, hogy megköszönték volna a megmentésüket, csak szídtak. Túl sokáig vártam, és hamar megbántam, hogy nem illantam el rögtön a beszédem után. Az egyik könnycsepp sikeresen utat tört magának, és legördült az arcomon. Rögtön elfordítottam a fejem, és elindultam, de egy hang és kéz megállított.

            -Rose – hallottam Richard hangját, miközben megragadtam a karomat. – Köszönöm.

            -Nincs mit – fordultam vissza hozzá. – Elmegyek – mondtam hirtelen, és magam sem tudtam hová. Egyedül szerettem volna lenni, míg átgondolom a dolgokat. - Azt hallottam, Morgannek van erre egy háza. Nyílván elmehetek oda, senki sem lakik már ott.

            Richard bólíntott. – Ha szükséged lesz egy barátra, akivel beszélhetsz, vagy épp nem beszélhetsz, csak szólj nekem.

            -Rendben. Majd szólok – feleltem, majd lassan elindultam az úton.

***

            Pár napra a temetés után, a kanapén ültem a nappalinan, ami Morgan házához tartozott. Az utóbbi időben egyre inkább megbántam, hogy sosem tudtam igazán megismerni, akármit is tett. Nem beszéltem senkivel, Richard megértette, hogy majd szólok, ha lesz vele kedvem beszélni, vagy épp csak találkozni, másokat pedig nem igazán érdekeltem.

            A régi életemen tanakodtam. Hogy az mennyivel másabb, egyszerűbb volt. Nem kellett őrült szellem fearsomeok elől menekülnöm, és még az alvilág sem volt elég jó ahhoz, hogy ne bánjam meg ezt az egészet. Hiányzott, rettenetesen. Hiányoztak a Maryvel töltött pillanatok, az édesanyám, a város, és még a matek dolgozatok is.

            Eközben egy könyvet olvasgattam, a lehető legkisebb érdeklődéssel. Aztán rájöttem, hogy itt az ideje kimozdulnom, és nem bebizonyítani magamnak, hogy mekkora könyvmoly vagyok, hogy nekem már nem is kell semmi más. Feltápászkodtam a kanapéról, és elindultam kifele, a világ fele.

            Amint kiléptem az ajtón, tudtam, hova kell mennem. Barangoltam a város keskeny utcáin, míg nem egy ismerős házat nem láttam meg. Elmosolyodtam. Megálltam a küszöbön, és kopogtam hármat, és hamarosan ki is nyílt az ajtó, és ott állt előttem Richard.

            -Szia – mondtam hallkan, kissé bátortalanul. Jól tudtam, hogy a temetőnél meglehetősen barátságtalan voltam vele, és ezt szégyeltem is.

            -Szia – köszönt vissza, és elmosolyodott. – Egy pillanatra azt hittem, nem jössz el. Aztán rájöttem, hogy megérdemelném. Mert ahelyett, hogy hálálkodtam volna neked, leszídtalak. Magam sem értem, miért tettem.

            -Vehetnénk úgy, hogy kvittek vagyunk – ajánlottam, majd hozzátettem. – Még ha nemn is vagyunk azok.

            Richard elmosolyodott. – Ó, milyen illetlen vagyok. Bejössz?

            Bólíntottam, és bementem a nappaliba a fiú után, és leültem a kanapéra. – Én most már csak egyet akarok. Egy nyugodt életet. Nem akarok őrült, hataloméhes fearsomeokra vadászni, legyen az csak Connorék dolga, Adrienne úgy is csak zavar el mindig. Lenne egy kérdésem.

            -Igazán? Mi? – kérdezte komolyan.

            -Szeretnél részese lenni az én nyogodt, unalmas, izgalommentes életemnek? – kérdeztem mosolyogva.

            -Ez most kérdés volt? – kérdezett vissza, mire megörültem. Azt hittem, hogy rég elege van belőlem, és majd nemet válaszol.

            -Nem. Kijelentés – feleltem. Richard mosolygott, még mindig.

            -Azt hiszem, eleget beszéltünk – jelentette ki, mire én rögtön értettem a célzását. Ajkam az övére tapadt, majd hamarosan már szenvedélyesen csókolóztunk, és hamarosan ledöntött a kanapéra. Ekkor éreztem úgy, hogy kezdetét vette az én új, nyugodt életem, de azt tudtam, hogy unalmas már biztos nem lesz. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés