XIV. fejezet

Meglepő igazság

            Adrienne arcán ott bújkált a mosoly, Connor sem leplezte örömét, és még Richard is elégedettnek tűnt, csak én voltam az egyetlen, aki értetlenül bámult az egész csoportra. Nicolas ott feküdt a padlón, míg nem lassan felemelte a fejét. Ijedten léptem hátra, de a többiek meglehetősen felbátorodtak, amit nem tudtam mire vélni. Mikor azonban Nicolas kinyitotta szemeit, furcsán nézett körül.

            -Mit keresek én itt? Mi történt? –vakarta a fejét. Értetlenül néztem rá.

            -Elmagyarázná nekem valaki, hogy mi történik itt? – kérdeztem karbatett kézzel.

            -A prophetek, bármennyire is gonosznak tűntek, valamiért nagyon utálják Nicolast – mosolygott Adrienne, miközben a férfira nézett. – Ezért pedig úgy döntöttek, segítenek nekünk, ha már mi akkora bénák voltunk. Kiderült, hogy el lehet zavarni a vámpír énjét, hogy előhozzuk, a szerinte halott, fearsome valóját. Csupán kell egy kis kereszt, szentelt víz és fokhagyma. Ha pedig végleg el akarjak tüntetni az ördögöt, akkor csupán karót kell döfnünk a szívébe – folytattta a lány magabiztosan.

            Nicolas megpróbált ellenkezni, de a hirtelen jött lélekváltás neki sem tett jót, és hamarosan egy karó landolt a szívében, azonban nem halt meg, csupán eltűnt belőle az ördög. Persze, ami eredetileg is benne volt, azt nem lehetett csak úgy elzavarni. Így aztán, nem lepődtünk meg, hogy nem akart nekünk segíteni.

            -Talán azt hiszitek, hogy amiatt, hogy eltűntettétek a vámpír énemet, már is kapok az alkalman, és segítenek nektek? Elég ocsmányságot csináltatok ahhoz, hogy most inkább magamban tartsam az információimat – mondta magabiztosan.

            -Akár a sírba is viheted – fenyegette őt Connor, mire Nicolas elkezdte átgondolni a dolgokat, hisz nem igazán érte meg neki meghalni, ráadásul így szabadon járkálhatott egyik világból a másikba. Úgy döntött, elmondja.

            -Végül is, nincs veszteni valóm, és csak nyerni lehet vele – vont vállat, miközben felült a földön. Aztán, belekezdett a mesélésbe. – Nyílván ismeritek Kate-et – erre a névre Rosalie rögtön ugrott. Rémlett neki, hogy egyszer még az a nő mentette meg az életét, de ő aztán cserben hagyta. A többiek is bólíntottak. – Akkor biztos azt is tudjátok, hogy ő képes varázsolni. És nem olyan kis senkiházi, mint a kis Brookotok, hanem meg tudja védeni magát. Szóval, mivel, nyílván arról is hallottatok, hogy jó barátok vagyunk. Ráadásul, még tartozott is nekem, és ő nagyon becsületes, így, bár kicsit hezitálva, de kinyitotta az ajtót a vámpírok számára, miután én elhoztam neki a prophetek egyik könyvét. Szegény majdnem belehalt, de mostanra nyílván már feltöltődött. Szóval, ha akartok valamit, őt keressétek. Persze az az egyetlen bökkenő, hogy ő a felvilágban van – húzta el a száját a végén.

            Adrienne csak mosolygott ezen, és ezzel, kivételesen, még én is tisztában voltam, egyedül Nicolas nem értette a dolgot. – Brook, a mi kis senkiházink, csinált egy cucc kis „telefont”, amivel képesek vagyunk kommunikálni másokkal, akik a felvilágban vannak. De ilyen csak a nagy házban van, szóval el tart pár napig, míg el tudunk üzenni Kate-nek, aki nyílván rögtön jön, és segít – mondta.

***

            Pár nap kellett, míg végül Kate megjelent, most már Adrinne alvilági házában. Én legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, de láthatóan a nő nem ismert meg, ami miatt én hálát adtam az égnek, hogy nem kellett még az ő bosszújával is törődjek, mert nem vittem el neki a különös virágszirmokat, hanem elmentem Melanieval.

            -Mi most elmegyünk Kate-el. Rosalie, Richard, Nicolas, maradjatok itt, és ne menjetek sehova – mondta komoly hangon Connor, majd mindhárman eltűntek.

            Egyedül maradtunk Nicolassal. Hamar rájöttem, hogy egy gyilkossal vagyok összezárva, még ha a másik énje gyilkolt is. Féltem, hogy nem tudtunk sikeresen elzavarni a vámpír énjét, és csak úgy tetteti, hogy aztán megfogjon minket, és megöljön. De, hiába vártam rá, nem jött el ez a pillanat.

            Közel egy óráig ültünk csendben, a kandalló fényénél, én és Richard egy-egy fotelben, Nicolas a kanapén. Senki nem szólt semmit, de ez nem azt jelentette, hogy senkinek sem volt mondanivalója. Én még legbelül azért is nekiugrottam volna a férfinak, amiért régen megölt, vagy nem is ölt meg, de azért még mérges voltam rá, most is. Végül, a nyomasztó csendet Richard törte meg.

            -Remélem tudod, hogy Connorék nagyon dühösek rád. Rengetegen haltak meg amaitt, hogy te nem elégedettél meg az erőddel – mondta hidegen. Számítottam rá, hogy ő sem lesz a legjobb kedvében. Nicolas kissé búsan bólíntott.

            -Erre könnyen rájöttem. Nem tudom, hogy lehettem ekkora idióta, nem gondoltam tetteim következményére. Azonban most már mindegy, amint kinyílnak a kapuk, elmegyek. De azt hiszem, rögtön kimegyek a városból, valami nyugodtabb helyre – mondta Nicolas, mire Richard felpattant.

            -Most komolyan ezt csinálod?! Több százan miattad haltak meg, te meg menekülsz. Egyszer és mindenkorra gondolj arra, hogy mit tettél, és ne csak sajnáld. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire önző is lehet, rettenetesen csalódtam benned – a vége elég halk volt, úgy gondoltam, Richard nagyon is sajnálja, hogy Nicolas így megváltozott. Rengeteg ideig vele élt, és most ott kell hagynia, örökké.

            -Még egyszer, sajnálom. De ennek így kell történnie. Nem fogom magam feladni – jelentette ki Nicolas érzelemmentesen, majd eltűnt. Örökké.

***

            Connor, Adrienne és Kate nyugodtan haladtak az erdő mélyében. Eközben a harmadik arról mesélt, hogy hogyan tudta először kinyitni a kaput, majd bezárni. Hamar rájöttek, hogy ez egy egyszerű folyamat volt. Ugyanezt kellett csinálni, csak most bezárni a kapukat.

            A kapu előtt Kate hallkan elmormolt valamit, majd lassacskán, a semmiből előtermett náluk egy hatalmas, fekete kapu, ami nyitva állt.

            -Biztos vagy benne, hogy az Ismeretlen visszavonul? – kérdezte gyanakodva Adrienne. Bár neki is volt egy varázsló ismerőse, de sosem hitt igazán az ilyen isteni hókuszpókuszokban.

            -Igen, teljesen. Az átkot a prophetek az Ismeretlennel úgy kötétték, hogy amint száműzik innen a vámpírokat, az őrző visszavonul, és egészen odaáig, hogy a vérszívók vissza nem érnek, nyugodni fog. Azonban az átokban az is állt, hogy amint a vámpírok ismét elmennek innen, az Ismeretlen is elvonul velük együtt. Ez a kapu, az övék – válaszolt Kate a vámpírokra célozva, mrie Adrienne és Connor is bólíntottak.

            Kate ismét elkezdett valamit mormolni. A kapu lassan, akadozva, elkezdett bezáródni. A hangja egyre inkább lett rekedt, fáradt, és egy pillanatig azt hitték, a kapu úgy marad, nyitva. A hang halkult, a kapu csak milimétereket haladt bejebb másodpercek alatt, de végül, a két fél, összeért. Kate egy pillanatra levegőt vett, aztán tovább kezdett mormolni. Adrienne nem értette, mit kell még ezen dolgozni, de mikor egy lakat kezdett kialakulni, már nagyjából gondotla. Azonban a hang egyre erőtlenebb lett, és a tulajdonosának arca is egyre fakóbb lett. Connor rettegett attól, hogy a nő nem bírja ki, és az akció nem fejeződik be. A föld lassan repedezni kezdett. Kate orra vérezni kezdett, az arca már szinte fehér volt, és hamarosan térdre borult, de még tovább suttogott. Hamarosan egy hasadék keletkezett, és a kapu lezuhant a mélybe, majd a föld eltűntette a hézagokat. Ezzel egyidőben Kate élettelenül borult le a fűbe.   

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés