XIII. fejezet

Az ördög karmai között

            Mindannyian döbbenten néztek a férfira, aki csupán mosolygott a többi butaságán. Connor is csak azért nem tette szóvá, hogy ő megmondta, Nicolas nyílván csak erre az alkalomra vár, mert úgy érezte, nagyobb bajuk is van ennél. Adrienne szólásra nyitotta a száját, de nem jött azon ki hang, és csak tátogott.

            -Ó, ne nézzetek rám ilyen ijedten. Tényleg azt hittétek, hogy miután véletlenül kikotyogom Richardnak, hogy hogyan tudjátok száműzni a vámpírokat, és véletlenül elengedem, egy kétballábasnak tettetve magam, karbatett kézzel fogom nézni az akciótokat, amire senki sem kért titeket? – kérdezte Nicolas a „véletlenül”-eket kihangsúlyozva, s ezután a többiek rájöttek, hogy ez nem a véletlenül műve volt.

            -Ami azt illeti, azt vártuk – szólalt meg Adrienne, de a hangja inkább volt rémült, mint gúnyos. Jól tudta, hogy az egész miatt ő a hibás.

            Nicolas elmosolyodott. – Nos, ki akar legelőször meghalni?

***

            Dühösen bandukoltam a város utcáin, azon gondolkozva, kihez fogok beállítani, hogy „itt vagyok, nem fogadtok be?”. Az utcák most sokkal tömödtebbek voltak, mint amikor még mi jöttünk, és úgy gondoltam, ez azért van, mert senki sem tudott visszamenni. Ugyan már fél éve fearsome voltam, szinte senkit sem ismertem, és meglehetősen kivülállónak éreztem magam. Egyszer azonban meghallottam egy ismerős hangot. Nicolasét, aztán válaszként Adrienneét.

            Először arra tippeltem volna, hogy valahol itt vannak a tömegben, de nem láttam ismerős arcokat, és mintha az egyik házból jöttek volna a hangok. Gyönyörű, nagy, régies épület volt, és mikor betörtem a házba, megpillantottam az egész csapatot. Nicolas elmosolyodott azon, hogy én is megjelentem, de nem akartam meghalni, legalábbis nem így.

            Mérgemben hirtelen nekiugrottam a férfinak, és lenyomtam a földre, de az rögtön visszadöbött, viszont mikor felálltam, már csak mi ketten voltunk ott. Nagyszerű, ott hagytak, hogy magukat mentsék, milyen kedvesek. Nicolas sóhajtott egyet, majd felém kezdett közeledni, én pedig rögtön kezdtem hátrálni.

            -Kérem, Nicolas – mondtam könyörgően. – Én nem állok az ő oldalukon. Most is itt hagytak, egyedül, meghalni, csak hogy magukat mentsék. Miért lennék velük? Semmi jót nem tettek velem, én sem kell őket védenem – folytattam. Ez ugyan mind igaz volt, azt kivéve, hogy nem állok az ő oldalukon, mert igenis ott álltam.

            -Heh, olyan kis tapasztalatlan vagy – szólalt meg hallkan a férfi. – Azt hiszed, hogy nálunk olyan fontos, hogy a társunknak ne essen semmi baja? Attól, hogy itthagytak, még állhatsz az ő oldalukon. És állsz is.

            Tagadóan megráztam a fejem. Okom tényleg nem volt az ő pártjukat fogni, és lassan a hazugságba való belemélyedés után lassan rájöttem, hogy nem is igazán fogom az övéket. – Beszélni szerettem volna veled, ami azt illeti, őket később is el tudod kapni, tudom hol vannak – jelentettem ki könnyedén. Connorban és Adrienneben csöppet sem csalódtam, lehetett arra számítani, hogy a saját bőrüket mentik, de rosszul esett, hogy Richard ilyen egyszerűen itthagyott a pácban. Úgy látszik, a sok együttlét a másik kettővel, lassan megváltoztatja, ahogy talán engem is.

            Nicolas vállat vont. – Remélem tudod, hogy nem tartalak nagyra.

            -Nem kell nagyra tartanod – mondtam nyugodtan. – De azt tudhatod, hogy egyedül én tudlak elvezetni téged Adriennékhez, mert ha még meg is lelnéd őket. Nem tudnál semmi sem tenni ellenük.

            -Ülj le, és... – mondta, majd unalmasan hozzátette. – beszélj.

            -Ami azt illeti, nem igazán értelek téged. Az ismeretlen nyílván téged is megöl, mert bármennyire is azt képzeled magadról, hogy milyen hú de erős vagy, mind tudjuk, hogy az Ismeretlennek minden lénynél nagyobb ereje van, legyen az fearsome, vámpír, prophet, ember, vagy, hibrid – Nicolas tiltkakozni szeretett volna, de úgy gondoltam, ő is tudja, hogy igazam van. Kell legyen valaki, aki bármilyen természetfeletti, vagy akár emberi lényt le tudjon nézni. És esetünkben az Ismeretlen volt ez. – Miért nem száműzöd vissza a vámpírokat a felvilágra, hogy te pedig szabadon járkálhass egyik világból a másikba?

            -Mert részben én is vámpír vagyok! – válaszolt dühösen, mire én még megrezzentem. Most először láttam mérgesnek. – Ha száműzöm őket, akkor én sem jöhetek vissza ide. A kis fearsomeokat pedig borzasztóan sajnálom, mindannyian tudjuk, hogy ez a világ jobb.

            -A másik részed viszont fearsome, akkor miért nem teszed meg ezt értük? Neked teljesen mindegy, melyik világon vagy. Mert lassan elfogynának a fearsomeok, és ha nem lenne utánpótlás, végül éhen halnál – kérleltem, de hajthatatlan volt.

            -A fearsome énem már meghalt. Csak az erő maradt meg – mondta. – Az alkunak, pedig vége. Ezentúl pedig, a rabszolgám leszel, és mindig azt csinálod, amit mondok, mert ha nem, megöllek.

            Nem éreztem kényszerét annak, hogy megvédjem a többieket, mert ők sem tették meg velem ugyanezt, és egyszer már úgy is megtettem. Rabszolga semmiképp sem szerettem volna lenni, de úgy gondoltam, ha nagyon jó leszek, végül elenged, vagy valahogy megszökhetek. Elmondtam neki, hogy a többiek a régi prophet házban vannak, azt a kis apróságot kifelejtve, hogy az ottani szellemek nagyon szeretnek rátámadni a rosszándékú látogatókra. Abban reménykedtem, hogy a nagy zűrzavarban, majd valahogy el tudok tűnni. Hát, máshogy képzeltem a dolgokat.

***

            Nicolas egész úton rángatott, és egy egész örökkévalóságnak tűnt, míg odaértünk a hatalmas házhoz. Dobott egy halvány, elégedett mosolyt, majd kicsapta az ajtót. Úgy látszik, elfelejtett kopogni, vagy az előző esetet vette példának, és rájött, nálunk úgy sem ér semmit a kopogás. Behúzott a házba, jelezve, hogy szólaljak meg.

            -Richard! – szólaltam meg bátortalanul, majd miután Nicolas furcsán rámnézett, újra szólítottam a fiút, valamivel hangosabban. – Richard! – nem kellett sokat várjunk, hamarosan ott termett mosolyogva, azonban amint meglátta létrehozóját, lehervadt a mosoly az arcáról.

            -Ő mit keres itt? – kérdezte dühösen, mire lehorgasztottam a fejem .

            -Alkut szeretnék kötni veletek – jelentette ki könnyedén Nicolas, mire felkaptam a fejem. Azt hittem, nem akar semmilyen alkut kötni. De aztán már úgy gondoltam, hogy csak így akarja idecsalogatni a többieket.

            -Miféle alkut? – lépett elő Connor a nyomában Adriennenel.

            -Alku alkut – válaszolt mosolyogva Nicolas, mire Adrienne elhúzta a száját. – Mi ez a szag? – kérdezte furcsállva.

            -Ó, csupán szenteltvíz és fokhagyma. A keresztnek persze nincs szaga, de az is van nálunk – mosolygott Connor.

            Nicolas megrázta a fejét, és szólásra nyitotta a száját, de aztán,  valami különös történt. Az asztalon lévő fokhagyma, az Adrienne kezében lévő szentelvíz egy üvegben, és a falon lévő kereszt összekapcsolódott, és a kör közepén lévő Nicolas hirtelen összeesett. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés