XI. fejezet

A szörnyszülő visszatér

            Kopognak. Kop-kop-kop.

            Senki sem felel. Pedig az alvilágban a harmadik kopogás után azonnal nyitva áll az ajtó. Ha mégsem ez történik, három ok miatt lehet. Az első az, mikor senki sincs itthon. A másik, mikor nem fogadnak vendéget. A harmadik pedig az, mikor tudják, ki kopog, és nem áll szándukukban kinyitni az ajtót. Ezután a kopogó három dolgot tehet. Vagy elmegy, ami a legvalószínűbb, vagy kopog, abban reménykedve, hogy hátha mégis ajtót nyitnak. Vagy pedig azt teszi, amit a mi emberünk is tett.

            Az ajtó kicsapódott, és a férfi belépett a házba. Az épületben sírri csend uralkodott, csak a cipő kopogása hallatszott. A nappaliban nincs senki. Az ember azt hiheti, hogy senki sincs itthon, de látogatónk számára nyílvánvaló, hogy a lakók elbújtak.

            Egy nyíl a semmiből hirtelen emberünk hátába fúródott, de az játszi könnyedséggel kitépte onnan, és még kuncogott is kicsit a fegyvernek. Majd valaki hirtelen nekiugrott, és egy régi törszerűséget döfött a hívatlan látogató hasába, de az csak arréblökte a nőt.

            -Tényleg azt hiszitek, hogy le tudtok győzni? – kérdezte nevetve a férfi.

            Rosalie szemszög

            Pár napra rá, hogy kiderült, Nicolas az ellenségünk, az őrök jelentették, hogy látták őt átkelni a kapun. Nicolas mit sem sejtett arról, hogy mi tudjuk, ő engedte be a vámpírokat az alvilágba, és Adrienne úgy gondolta, ezért eljönne Richardhoz, hátha őt is áttudja csábítani a sötét oldalra. Így mi felkészültünk a látogatására.

            Másnap tényleg megjelent, teljes nagyságában, és mi rögtön le is rontottuk. Audrey tüzesnyillal támadta meg, de miután nem vált be, Adrienne a kandallóbban előmelegített tőrt döfte belé. De mintha mi sem történt volna, Nicolas könnyedén ledobta magáról, majd megszólalt.

            -Tényleg azt hiszitek, hogy le tudtok győzni? – nevetett. Én haboztam, de Adrienne, szokás szerint, rögtön megszólalt.

            -Igen, persze – mondta mosolyogva, de amikor a nap rásütött Nicolasra lehervadt a mosoly az arcáról. – Hogy-hogy nem égsz el a napon?

            Nicolas ismét felnevetett. Az erő teljesen megváltoztatta. Leugrott a nappaliban lévő egyik kanapéra, és közben még mindig mosolygott, míg végül megadta nekünk legalább azt a tiszteletet, hogy válaszolt a kérdésre.

            -Az erők elég furcsán oszlottak el nálam, miután a vámpírok átváltoztattak. Öröklöttem a fearsomeok erejét, és a vámpírok... erejét – nevetett fel ismét.

            Nem szóltam semmit. Még Connor is némán bámult maga elé, gyengeségek nélkül képtelen legyőzni Nicolast. De szerencsére, Adrienne-re most is lehetett számítani.

            -Én meg örököltem a mókusok erejét, mikor az egyik megharapott a Central Parkban. Mutassam meg milyen ügyesen tudok ugrálni a fákon? – kérdezte cinukosan, de érezni lehetett a hangjában a kételkedést. – Kivele Nicolas, mi az igazság, miféle varázslatot csináltál, mert sajnálom, a gyomrom ezt nem tudja bevenni. Ha nem válaszolt, szépen kitépem a szíved, aztán tűzben égetlek el – suttogta a szavakat Nicolas fülébe, miközben kezét ott pihentette, ahol a férfi szíve volt.

            Nicolas nevetett. – Előbb tépem ki mindannyiotok szívét, mint te az enyémet. Vagy akár közös erővel.

            -Megmutassam? – kérdezte mosolyogva Adrienne.

            Hirtelen elkapta a kezét, majd feltépte Nicolas bőrét, és nyílván már a szívét szorongatta, de a férfi nem mutatott semmilyen fájdalmat. Sőt, teljes nyugalommal tűrte, mosolyogva, hogy Adrienne megfosztsa a szívétől.

            -Ejnye Adrienne, hát nem jöttél rá, hogy nekem nincs szívem?

            Valóban nem volt már. Adrienne ott szorongatta a véres kezében, rémült tekintettel, és a szobában érezni lehetett mindannyiunk rettegését. A szív lezuhant, és hamarosan ismét öten álltunk egymás mellett.

            -Pedig én nem akartalak titeket megölni. Nyílván azt hiszitek, de csak meg akartam mondani, hogy a hatalmas ezennel átveszem. Azt is szerettem volna megjegyezni, hogy ha gondoljátok, lehettek az... apródjaim. De így, magatokra haragítottatok – mondta dühösen.

            Pillanatokon belül mindannyian az ajtónál termettünk, éreztük a veszedelmet, de az csak nem akart kinyílni. Nicolas vonzotta a szelet. Rögtön az ablakoknak ugrottunk, de betörhetetlen volt. És aztán, megtörtént a tragédia. A zavarodott Audrey az emeletre szeretett volna menekülni, úgy hitte, ott több esélye lesz. De Nicolas azon pillanatban elkapta, mikor megmozdult, és egy könnyed mozdulattal kitépte a szívét, a nő pedig holtan rogyott össze.

            Mi pedig, aljas és kőszívű módon, kihasználtuk, hogy ellenségünk nem az ajtóra koncentrál, és rögvest kint termettünk, rohanva arra, amerre bírtunk. Meglepetésemre a prophet házban lyukadtunk ki, de aztán rájöttem, hogy oka van annak, hogy idejöttünk.

            -Itt talán biztonságban vagyunk. A prophetek gyűlölték a vámpírokat... és a fearsomeokat is, ami azt illeti. De, Nicolas a legnagyobb prophetgyilkosok között van, hátha a lelkek megvédenek – mondta Connor, mire bólíntottunk.

            Hallkan felsóhajtottam. Könnyen rájöttem, hogy a halálos ítéletünk alá van írva. Egyetlen egy ötletem maradt, ami segítene nekünk – És a halott fearsomeok? Ők nem tudnák esetleg megölni őket? Elég erősek, azt hiszem.

            Adrienne vállat vont, Connor sem jutott dülőre.

            Audrey meghalt – villant be a fejembe. Még bocsánatot sem kértem tőle. Közben ő mentett meg minket, amit akár hősiesnek is lehetett volna nevezni, ha önszántából ment volna Nicolasnak, de az csak baleset volt. Nem volt időm ezen agyalni, mert Richard is felvetett egy ötletet.

            -Talán valahogy rá tudnánk venni arra, hogy menjen át a kapun. Talán nem is kell rávenni, annyira nagy az egója. Az ismeretlen nyílván meg tudja őt ölni. Nem tudom hogyan, de ő az egyetlen esélyünk. Talán akkor még meg is bocsájt nekünk.

            Egész normálisnak tűnt, legalábbis én úgy gondoltam. Adrienne bólíntott. – Majd megbeszéljük a többiekkel. Talán, ha társára akadna.

            -Nem, ha arra gondolsz, hogy átváltozna. Az is lehet, hogy valaki a vámpíroktól és a fearsomeoktól egyaránt a gyengeséget örökli. Szerintem elég valószínűtlen, hogy még egy olyan erős ember lényt tudjunk formálni, mint Nicolas.

            Igaza volt. Ki tudja, hány fearsomeot kell átváltoztatni vámpírrá, hogy találjunk valakit, aki megölheti őt.

            S most, akármennyire is erősnek éreztük magukat, hatalmas veszélyben voltunk.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés