VIII. fejezet

A látomás

            A nap első sugarai erőteljesen melegítették testemet, ami arra késztetett, hogy lassan kinyissam szemeimet. Az első, amit megláttam, az Adrienne arca volt, amint aggodalmasan figyelt. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, helyettem megszólalt.

            -Azt hittük meghaltál – mondta nyugodt hangon, majd egy mosoly kíséretében hozzátette. – De nincs ahhoz elég szerencsénk.

            Hallkan sóhajtottam egyet, és felálltam. A fejem szörnyen fájt, de próbáltam nem törődni vele, és mihamarabb kideríteni, hogy mit tudtak meg. – Mi történt?

            -Mivel segítettél nekünk, nagyon hálásak vagyunk, de innen átvesszük. Nem kell te tudnod mindenről, oké? – kérdezte, majd navigált is elfele, de muszáj volt tudnom.

            -Nem oké – mondtam határozottan. – Nyílván tudok valamit segíteni.

            Adrienne sóhajtott egyet, ami után úgy éreztem, sikerült meggyőznöm arról, hogy még segítségére lehetke. Nem akartam csak ülni és várni arra, hogy valaki megmentse a világot. – Első feladat, hallgass – ellenkezni akartam. Nem volt semmi kedvem sem hallgatni, de Adrienne nem is akarta hallani a hangom. Lecsapott, mint egy vekkert.

***

            Mikor felébredtem, már éjszaka volt, de ugyanazon a tisztáson voltam, mint ahol el is kábultam. Rögtön rájöttem, hogy Adrienne itthagyott, reménykedve abban, hogy eltévedek, és az életben nem lát többé. Nem akartam megadni neki ezt az örömöt, de ötletem sem volt, hogy merre induljak el. Aztán, eszembejutott, hogy tegnap Adrienne és Brook merről jöttek, és elindultam abban az irányban, gondolván, a civilizáció felől jöttek.

            De mikor elértem a tisztás végéig valami nem engedte, hogy bemenjek az erdőbe. Nem egy fal, csupán rossz érzés kapott el. Mintha valaki lenne odabent. Sóhajtottam egyet, majd elindultam a sűrűben, de mikor szembetaláltam magam egy vörös szempárral, hátrahőköltem, és rohanni kezdtem a tisztás felé, de az ott lévő sziklák egyiklében megbotlottam. Gyorsan mögébújtam, majd valaki megszólalt.

            -Erre! – hallottam egy férfi hangját, és ekkor rájöttem, hogy nincs egyedül. Léptek hallatszottak, amik egyre hangossabbak lettek, míg érezni kezdtem az ismeretlenek jelenlétét. – Erre jártak. Nem rég mehettek el. Vagy még mindig itt vannak.

            Ekkor jöttem rá, hogy menekülhetek, úgy is el fognak kapni. Egy pillanatra elkapott az a tipikus egy „senki vagyok” érzés, Adrienne okkal akar eltűntetni maga mellől. De most el kellett felejtsem az önsajnálatot, és azon dolgozni, hogy legyen még kit sajnálni.

            -Kell nekünk ezt tenni? – kérdezte egy másik valaki, mire automatikusan reménykedni kezdtem. – Úgy értem, semmit nem ártottak nekünk.

            -Fognak. Ezek ilyenek, ok nélkül támadnak másokra – mondta jeges hangon az előző.

            Elhaladtak a szikla mellett, furcsáltam is, hogy nem vesznek észre, és azt hittem egy pillanatra, hogy menekülhetek. De butaság volt tőlem ezt hinni.

            -Érzitek ezt. Ez az Egyikőjük illata – mondta még mindig ugyanez. A léptek közeledtek felém, mire rögtön felpattantam, és rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam, de gyorsabbak voltak mint én. Az egyikőjük előttem termett, majd szemszíne megváltozott, és szemfogai is megpattantak.

            Lefagytam. Határozottan, lefagytam. Még ha egy pillanatra is csak. Mert a következőben már a hatalmas szemfogak a nyakamat érintették, és hamarosan szörnyű fájdalmat éreztem.

            -Eresszenek el, eresszenek El! – mondtam rémülten, és kiszabadultam a férfi karmai közül, még ha fogai egy szép sebet is hagytak is emlékként. Ismét futni kezdtem, de összetalálkoztam egy másik vérszívóval is, aki hirtelen csapott le rám, és a következő pillanatban minden elhomályosodott.

***

            Mikor kinyitottam szemeimet, azt hittem, a holtak világában vagyok. De mikor a tekintetem találkozott a Connoréval, meglepődtem. Hátra is ugrottam, de valaminek nekiütköztem. Valami vékonyka fal, mintha egy autó elég nagy csomagtartójába lennénk beszuszakolva. Aztán, rájöttem, hogy ez Adrienne-től ki is telne. Talán csak álmodtam?

            -Hol vagyunk? – kérdeztem zavartan.

            -Ha jól tippelek egy csomagtartóban – Connor hangja dühös volt, és nem is értettem, mire vár, miért nem megy megfojtani Adrienne-t.

            -Adrienne csomagtartójában? – kérdeztem idegesen, mire a férfi csak bólíntott. –Remek.

            -Ugye? – hallottam egy hangot előről.

            -Eressz már ki! – mondtam mérgesen, mire éreztem, hogy az autó megáll, és hamarosan a csomagtartó kinyílik, én pedig rögtön kiugrottam. – Nem gondoltam volna, hogy hallgatsz rám.

            Adrienne csak egy halvány mosolyt dobott, majd miután Connor is kint termett, visszazárta a csomagtartót, és beirányított minket az autóba.

            -Na és, mi szépet álmodtál? – kérdezte mosolyogva miközben vezetett.

            -Te találtad ki az egészet? – kérdeztem vissza kissé zavartan, mire Adriene megforgatta szemeit, amit nem tudtam mire vélni egészen  addig, míg meg nem szólalt.

            -Miért akartam volna én befolyásolni az álmaidat? – tette fel a költői kérdést, de mondta is tovább. – Nem csináltam semmit, de egészen idáig hallatszott a kiáltásod „eresszenek el, eresszenek el” – utánozta a hangot, mire kissé dühösen hátradőltem a hátsó ülésen.

            -Azok az emberek, vagy akármik, olyanok voltak, mint a... – folytattam is volna, de Adrienne, szokás szerint, közbeszólt.

            -Vámpírok – mondta kissé idegesen.

            Lefagyam. Richard azt mondta, hogy ide csak is, és kizárólag fearsomeok léphetnek be,  de azok Vámpírok voltak, ráadásul Adrienne is tud róla. Csak ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy lényegében egy autóban vagyunk, ergo haladunk valahova. Ugyan nem kötötte senki sem az orromra, arra is rájöttem, hogy utazásunknak köze van annak, hogy vámpírok járkálnak az alvilágban.

            -Elmondaná nekem valaki, hogy hova megyünk? – kérdeztem.

            -Mikor idejöttünk már nem igazán voltak erre vámpírok – kezdett magyarázni most Connor. – Nem igazán tudunk róluk sokat tudunk, csak annyit, amennyit az emberek is tudnak. Sötétben járnak és harapnak. Arról viszont fogalmunk sincs, hogy mitől gyengülnek le, mert szerintem a gyengeségük vele csak kitaláció. Ezért aztán, elmegyünk a régi prophet birtokra, ők rengeteget tudtak róluk. De mivel, a szellemek nem igazán díjazzák, hogy elmegyünk oda, kell szereznünk valamit. Ezért jöttünk el erre a világvégi helyre, hogy szerezzünk szellemölőt – mondta a férfi, de még valamit hozzátett. – Ha elégetjük a virágát, egy darabig tiszta lesz a hely a szellemektől. Elmennek, távolabb. Valamivel.

            Bólíntottam. Bár sosem hittem az ilyen mendemondákban, reménykedtem benne, hogy Connor és Adrienne már ismerik az ilyesmit. Egy mező mellett álltunk meg, ahol valamilyen furcsa, szürke virágok nőttek, amit eddig sosem láttam. Talán csak az alvilágban terem. Miután kiszálltunk, letéptem egy szálat, mire Connor bólíntott, persze, mit lehet elrontani egy virág leszedésében. De miután az egyik szirma hozzámért, valami furcsa bizsergést éreztem.

            -Connor azt elfelejtette megjegyezni, hogy nem elégedetett formájában vonza a szellemeket. De nem is engedi őket megjelenni – szólalt meg Adrienne, mire bólíntottam. Miután elég virágot szedtünk, megszólaltam.

            -És most, mit csinálunk? – kérdeztem.

            -Megyünk tanulni – válaszolt egy mosoly kíséretében Adrienne. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés