VII. fejezet

Szellemidézés

            A nap már javában felkelt, sugarai bevilásoítták az erdőt. Tudtam, hogy pár óra múlva a hold fénye mellett meg fogjuk idézni Morgan szellemét, azt viszont még most sem tudtam, hogy milyen módszerrel, ráadásul Spencerék csendre intettek, és meglehetősen zokon vették, ha kérdezősködni kezdtem őket bármiről. Nem szerettem volna kihúzni a gyufát, így aztán elnyomtam a kíváncsiságomat, és vártam a napnyugtát.

            Titkon remélem, hogy Connor megjelenik, és lefújja az egészet, de lassan elhesegettem az ötletet, mert nem akartam csalódni.

            Nem kellett túl sokat várjak, dél körül, ha jól számoltam, megjelent Adrienne, egy barna hajú nővel a társaságban, akit Brooknak szólított. Miután jobban körülnéztem, észrevettem, hogy a nyomukban vannak még négyen, akik láthatóan nem önszántukból jöttek el ide.

            -Éhes vagyok – szólaltam meg hirtelen, mikor Spencer a közelbe érkezett. Most nem szólt egy szót sem, csak átnyújtott egy üveget. Meglepetten pislogtam egyet, de mivel a fiú el is ment, megittam az üvegben lévő folyadékot, ami nem volt túl ízletes.

            Az idő ólomlábakon vánszorgott, mikor affelől kezdtem érdeklődni, hogy hány óra van, Milton azt válaszolta, hogy még sok idő van napnyugtáig. Hallkan felsóhajtottam, aztán, jobb ötlet híján, álomba merültem.

***

            Adrienne szemszög

            Rosalie hamarosan elaludt, amit csöppet sem bántam, így legalább lesz ereje az egészhez. Szerencsére Brook is megjött már, és a négy kis áldozatunk is a helyén volt, egyedül amiatt aggódtam, hogy Connor meg fog jelenni. Semmi kedvem sem volt a szídását hallgatni, nem kell neki tudnia a dolgokról.

            Spencer és Milton nagyszerű munkát végeztek, így elmondtam nekik, hogy mostmár nem kell ittmaradniuk. Még csak déli három óra volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lassan fog telni az idő, olyan volt, mintha már napok óta itt lennék.

***

            Rosalie szemszög

            Gyorsan léptem fel a lépcsőn. Valahogy olyan ismerős volt ez a hely. Aztán, rájöttem: itt élt Connor. Mikor aztán rájöttem erre, lépteimet még inkább szaporázni kezdtem, és hamarosan már a folyosón voltam. Tudtam, hogy meg kell akadályoznom azt, hogy a szellemidézés megtörténjen. Fogalmam sem volt, melyik Connor szobája, de a lábaim mintha maguktól mentek volna, és hamarosan benyitottam az egyik ajtón, és észre is vettem a férfit egy kanapén idegesen üldögélve.

            -Connor? – kérdeztem hallkan, mire az rögtön meg is fordult, és rámnézett.

            -Azt hittem, Richardal vagy az alvilágban – mondta kissé ellenségesen.

            -Ott is vagyok – mondtam csöndesen, mire a férfi érdeklődően rámnézett. – Ez csak egy álom – mondtam sóhajtva. Tudtam, hogy nem szép dolog árulkodni, de ezt muszáj volt megtegyem. – Adrienne meg akarja idézni Morgan szellemét. Meg kell őt akadályoznod. Én nem tudom, rám nem hallgat.

            Vártam Connor reakcióját, de hátulról mintha valaki megragadott volna, és aztán, felkeltem.

            Szembetaláltam magam Adrienne-nel, aki meglehetősen dühösen nézett rám, majd a keze az arcomon landolt erősen, mire felnyögtem. A szeméből szikrázott a harag, és lassan felfogtam, hogy minden bizonnyal álmomban beszéltem.

            -Hogy tehetted ezt?! – kérdezte mérgesen.

            Nem válaszoltam, csak vállat vontam, mire egy újabb pofont kaptam. Nyögtem egyet, aztán lassan felálltam. – Nem gondoltál rá, hogy veszélyes?! – kérdeztem dühösen, de Adrienne visszalökött a földre, majd sarkon fordult.

***

            Adrienne szemszög

            A kiscsaj minden bizonnyal mindent elrontott. Connor megtudta, hogy megakarom idézni Morgan szellemét, és pár perc múlva már itt is lesz. Aztán még szemtelenkedik is itt velem. Persze, hogy gondoltam, hogy veszélyes, hogy ne gondoltam volna. Lépteket hallottam a hátam mögül. Alábecsültem Connort.

            -Azt hittem, legalább egy percem egyedül még – mondtam hátat fordítva a férfinak.

            -Amint megtudtam szándékodat, jöttem. Ugye tudod, hogy életeket kockáztatsz a terved miatt. Ja igen, négy biztosra meghal – Connor a nagy becsületes, aki soha nem ölt meg senkit, na igen.

            -Egy kereskedőnél szereztem be őket. Nincs semmi különleges képességük, a leggyengébbek közül valóak – már hallottam is, hogy a férfi elkezd papolni arról, hogy attól ők is élőlények.

            Hirtelen megfordultam, és egy ügyes mozdulattal leütöttem Connort. Tudtam, hogy csak pár percig lesz kába, megölni meg nem akartam.

            -Brook kedves, kérlek – mondtam egy halvány mosoly kíséretében. Brook barátnőm mágiával bírt, minden bizonnyal egy kába ember elaltatása nem okoz neki gondot.

            -Holnap reggel fog csak felkelni – mondta mosolyogva, mire biccentettem egyet köszönésképpen.

***

            Rosalie szemszög

            Adrienne és az a Brook, könnyű szerrrel legyőzték Connort, amit kicsit furcsálltam is, ugyanis azt hittem a férfiről, hogy egy csettintésébe kerül, és bárkit a földre dob, de úgy látszik, Brooknak volt valami varázsereje.

            A Nap végre lenyugvóban volt, és el is kezdődött az idézés.

            Brook varázslattal egy X-et rajzolt egy körbe, majd engem odaállítottak a közepére. Hamarosan megláttam a másik négy embert is, három nő és egy férfi személyében, akik az X végére lettek állítva. Aztán, Brook megszólalt.

            -Megidézném a négy elemet. Tűz, jöjj el hozzánk – hallottam a hangját, és bár egy méterre volt tőlem, távolinak tűnt. Tűz vette körül a vörös hajú nőt, aki némán állt, és nézett rám. – Levegő, téged hívlak – szél kezdett fújni a fekete hajú nő körül, a haját lobogtatva. – Víz, rajtad a sor – Brook magabiztos volt. Akárcsak a tűz, a víz is körbekerítette egyikőjüket, s most a férfin volt a sor. – Föld, légy köztünk – a föld a szőke hajú nő körül megrepedt.

            Aztán, minden olyan gyorsan olyan történt. Brook utóljára felkiáltott.

            -Connor, várunk téged!

            A tűz hirtelen közeledni kezdett a vörös hajú nőhöz, az pedig hamarosan lángokban égett. A szél teljes erejével fújni, és amit láttam, megrémísztett: a fekete hajú nő haja jobban kezdett lobogni, a következő pillanatban azonban az orkán, ami volt, egyszerűen lecsapta a fejét a helyéről. A víz ömleni kezdett a férfira, az pedig, mintha egy dobozban lett volna, fulladozni kezdett. A földön egy hasadék jelent meg, s a szőke egyszerűen belezuhant.

            Aztán, minden elsötétült.

***

            Adrienne szemszög

            Mind a négyen meghaltak, majd Rosalie szeme lecsukódott, aztán kinyílt, de már láttam benne azt a furcsa csillogást, amit régen Morganében is felfedeztem. Rosalie elmosolyodott, majd hirtelen futni kezdett, de tűz vette körül.

            -Ne is próbálj menekülni, Morgan – mondtam magabiztosan, mire a lány rámnézett.

            -Megöllek te szuka – mondta dühösen, mire kuncogni kezdtem.

            Olyan furcsa volt ezt Rosalie szájából hallani. Ha a saját hangján mondta volna, talán még bedurvulok, de a helyzet így inkább nevetséges volt.

            -Hidd el, én sem azért csináltam az egészet, mert annyira hiányoztál – mondtam egy halvány mosoly kíséretében.

            Morgan nekiugrott a tűznek, de miután az perzselni kezdte, visszahátrált, majd kérdőn rámnézett.

            -Látom nem vagy túl beszédes ma – mondtam még mindig mosolyogva. – Mit tudsz az Ismeretlenről. Az átok, amivel anno a prophetek visszazavarták a barlangjába. Nagyon fontos lenne.

            -Az én születésemmel. Mikor meghaltam, az Ismeretlen visszatért – mondta mosolyogva, mire nevetésben törtem ki. Elkomolyodott, majd megszólalt. – Miért kellene Neked elmondanom? Most komolyan, Adrienne.

            -Lehet egy megegyezésünk – mondtam, mire most Morgan kezdett nevetni. Hiába, nem olyan naív, mint amilyennek hittem. Előszettem a szerethetőbb oldalamat, majd megszólaltam. – Ne miattam tedd meg, Morgan. A fearsome-ok a családod, nem emlékszel? Segítened kell nekik.

            Morgan megadóan sóhajtott, mégiscsak naív egy ember. Mélyen a szemembe nézett, mire én felvontam a szemöldököm.

            -Az éjszaka lényei, kedves – mondta, mire kérdőn ránéztem, és kértem, hogy folytassa. – Nem csak mi voltunk a prophetek ellenségei, emlékszel?

            -Vámpírok – mondtam döbbenten.

            Tudtommal szinte teljesen kihaltak, és eddig abban a tudatban éltem, hogy csak a csúnya filmekben élnek, meg a csöpögős tinifilmekben. Ezer évem alatt nem találkoztam eggyel sem, de legendák szóltak arról, hogy még az ittjöttünk előtt a prophetek vámpírok között éltek. – Folytasd.

            -Az Ismeretlen régen a vámpírok ellen élt csak, a prophetek bevonulása után az alvilágba azonban már rájuk is vadászott, de fő ellenségei még mindig a vámpírok voltak. A prophetek és az Ismeretlen azonban alkut kötött. Ha száműzik az éjszaka lényeit az alvilágból, ő abbahagyja az őrködést – Morgan nyugodtan beszélt. – Így aztán egy átokkal száműzték a vámpírokat, azonban azok valaki segítségével most megtörték az átkot.

            -Úgy érted, hogy ismét beözönlötttek a vámpírok ide? – kérdeztem remegő hangon.

            -Úgy. A kapuőr pedig újra szolgál – mondta jeges hangon. – Nem tudtam, hogy képesek lesztek-e megállítani őket.

            -Köszönöm, Morgan – mondtam, mire Rosalie arcán mosoly terült el.

            -De ne hidd, hogy már puszipajtások vagyunk – mondta, mire bólíntottam. – A viszontlátásra, Adrienne. Brook. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés