VI. fejezet
Találkozások

Amint felébredtem, szemeim azonnal kipattantak, és valamiért automatikusan a szívemhez kaptam, ami ugyanúgy dobogott, mint halálom előtt. Nem lehet... meghaltam volna? Ugyanott voltam, ahol meghaltam. A fák ugyanolyan búskomorak voltak, a száraz levelek pedig mostmár engem is eltakartak.
Ijedten pattantam fel, majd léptem egyet. Aztán, mint aki megzavarodott, rohanni kezdtem, előre. Őszintén szólva, az volt a tervem, hogy kifutok a világból. Egészen addig, míg meghallottam valakinek a hangját.
-Rossz álom? – kérdezte az illető. Jeges hangja miatt először a gyilkosomra gondoltam, de mikor megláttam, megbizonyosodtam arról, hogy egy ismeretlen áll előttem.
-Micsoda? Nem! Én nem álmodtam – mondtam magabiztosan, de aztán, elérkezett a tudatomig, hogy talán az egészet csak álmodtam. De nem hittem ebben, túl valóságos volt. – Hol vagyunk? – kérdeztem remegő hanggal.
-A holtak birodalmában – mondta hidegen.
Szemeim kikerekedtek. Egyre biztosabb voltam, hogy halott voltam. Lassan végigpillantottam a helyen, ahol álltunk. Elhittem, hogy ez az a hely, ahol a holtak élnek. Senki nem volt itt, aki élne. Éreztem a holtak jelenlétét, akik – még – nem voltak közöttünk. Végül, megszólaltam. – Maga, maga is halott?
A férfi elmosolyodott.  – Nem. És te sem vagy az.
-De én meghaltam. Ő megölt! – zihálni kezdtem. Normális esetben minden bizonnyal örömtáncot lejtek, de biztos voltam benne, hogy a férfi hazudik.
-Ki?! – kérdezte a férfi, én pedig csak megráztam a fejem válaszul .
Lehetséges, hogy tényleg élnék? Csak álmodtam volna? – Ha én tényleg élek, akkor mégis mit keresünk itt?!
Az előttem álló ismét elmosolyodott, ami miatt legszívesebben megöltem volna, úgy viselkedett, mintha annyira értelmetlen kérdéseket tennék fel. Kérdőn ránéztem, majd végül, nagy késelmek után, válaszolt.
-Azért vagyunk itt, hogy szellemeket idézzünk.
A vér meghűlt bennem a válasza hallattán. Az utóbbi időben eléggé meggyűlt a bajom a holtakkal, és nem szerettem volna újra belekeveredni az életükbe. Percekig nem tudtam mit mondani a hatás miatt, de végül csak megszólaltam .
-És miért kellek én? – kérdeztem hallkan – Egyáltalán minek kell szellemet idéznünk? – a második kérdést már valamivel hangosabban és ingerültebben tettem fel.
-Morgan – válaszolt az idegen. Mielőtt ellenkezhettem volna, hogy folytatta is a magáét. – Tudott valamit. Nekünk pedig meg kell tudnunk, hogy mégis mit. Itt jösz a képbe te, Rosalie, mert csak a létrehozottak tudják megidézni a szellemeket .
-Nem. Nem fogok magának segíteni! Kizárt dolog! Morgan meghalt, és vége a történetnek. Ha félig élne, akkor sem segítenék – mondtam gyorsan, majd rögtön menekülőre fogtam.
Hallottam a hátam mögül a sóhajtást, de a legnagyobb sebességemmel futottam előre. Ennek ellenére hamarosan ismét beleütköztem Valakibe, és ekkor jöttem rá, hogy nincs egyedül az előző férfi. A mostani meglökött, vagy nekirepültem egy fának, és rögtön felordítottam, amint egy ág a hátamba szúródott. Hiába, kezdő voltam még.
-Itt mi diktáljuk a szabályokat – mondta az első határozottan.
-Kik maguk?! – kérdeztem idegesen miután már közeledni kezdtem feléjük. Ha már valaki szellemet akar idéztetni velem, tudjam, hogy kicsodák.
-Én Spencer vagyok, ő meg Milton – mondta még mindig az első. – Önkéntes segítők vagyunk most, hogy valaki gyilkolászik erre – mosolygott, mire csak megforgattam a szemem.

***

Spencer és Milton, minden tiltakozásom ellenére elmondott mindent a szándékukkal kapcsolatban. Elmondták, hogy létezik egy kapuőr, aki sosem engedte senkinek, hogy átmenjen a kapun, de a prophetek elzavarták vagy megölték őt egy átok segítségével, és így megszabadultak tőle. Azonban az átok visszafordítható, miután a cselekmény, amit megírtak, ismét megtörténik. Kissé érthetetlen volt az egész, de folytatták azzal, hogy Connor még kutatott az átok után, azonban senkinek sem mondta el, mi volt az – hozzátették azt is, hogy létrehozóm szeretett hősködni. Most, hogy meghalt, a segítségemmel szerették volna megidézni.
-Egyáltalán kinek dolgoznak? – kérdeztem hirtelen, miután Milton végre elhallgatott, és engedett, hogy szóhoz jussak. Egy pillanatra összenéztek, majd Spencer bólíntott, és meg is szólalt.
-Adrienne-nek – válaszolt.
A válasz hallatára csöppet sem lepődtem meg, csak azt nem értettem, hogy miért nem engem kért meg, talán akkor nagyobb esélye lett volna rá, hogy segítsek. Miután rájöttem, hogy Adrienne nyílván azt akarta, hogy senki ne tudja meg, kik a fiúk megbízója, talán azért is, mert Connor nem szereti a szellemidézéseket, feltettem a következő kérdést.
-Mit kell csinálni az idézéshez? Mert gondolom nem elég annyi, hogy „Morgan, gyere ide, mert beszélni akarok veled. Tudom, hogy jópárszor meghaltál, de azért gyere”, ugye? – erre csak Spencer megrázta a fejét, mire én bólíntottam. – Volt egy látomásom ezzel az Ismeretlennel, ahol megölt engem. Talán majd lesz egy másik, amiből megtudjuk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy újra megszabaduljunk ettől a kapuőrtől.
Spencer és Milton erre csak nevetni kezdett, mire sóhajtottam egyet. Tényleg elég buta ötlet volt, de féltem, hogy az idézés után Morgan ittmarad az élők között, és akkor nagy gondok következhetnek be.
-Elég sok dolgot kell megszereznünk, de te azon ne törd magad, az a mi dolgunk. A tied az, hogy felkészülj rá. Szerientem még sosem csináltál ilyesmit – mondta Milton.
-Nem – motyogtam hallkan, majd az egyik fának dőltem. – Mikor lesz az idézés? – kérdeztem.
-Holnap napnyugta után. Ma már késő – válaszolt Spencer.
Nem hittem el, hogy ez fog történni, és hogy lényegében, ugyan nem mondtam ki, de beleegyeztem ebbe az egészbe. Nem mintha lett volna más választásom.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés