V. fejezet

Az átok

            A legtöbb könyvtől már a címe hallatára is elment a kedvem. Hamarosan a keresés kezdete után rá kellett jönnöm, hogy a prophetek nem dátumukat írtak, amikor egy-egy átok kiteljesedik, hanem különböző tettek után fog aktiválódni az.

            -Itt van egy rajz. Hasonlít az egyik átjáróhoz – hallottam meg hirtelen Richard egyszerre örömteli és gyanakvó hangját.

            -Itt a kapukról beszél – mondtam mosolyogva, majd kikaptam a fiú kezéből a könyvet, és lapozgatni kezdtem, hátha találok valami értelmeset. – Itt ír a kijárásról...

            A Kapuk nem lesznek örökre járhatóak, nem lehetnek. Mert vannak Tettek, amik felélesztik az Ismeretlent, a valódi kapuőrt. Nem lehet megengedni Nekik, hogy akármit megtegyenek, és ne készüljenek fel a Következményekre.

            -Nagyon segítőkészek – mondtam motyogva miután elolvastam a szöveget.

            -Még sosem hallottam az Ismeretlenről, a kapuőrről – mondta bizonytalanul Richard.

            -Itt ír róla – szólaltam meg, abban reménykedve, hogy valamit leírnak a kapuőrről.

            Az Ismeretlen egy emberi testbe zárt hatalmas mágus, aki arra ügyel, hogy a Rend megmaradjon. Mert Aki egyszer lejött az Alvilágba, az többé ne keressen helyet az Emberek között. Senki nem ismeri, mindenki Ismeretlennek nevezi, aki egyszer találkozott vele, az nem jön vissza közénk sose. Az Ismeretlennek mindennél nagyobb ereje van, minden egyes természetfeletti lényt képes legyőzni, és nem szereti, ha zavarják Őt. Olvastam, majd lapoztam egyet. De Mi Átkot szórtunk Rá, és az Ismeretlen eltávozott a kapu mellől. De ha az átok fordítottja megtörténik, az Ismeretlen újra visszajön a kapuhoz, és ismét gyűjti az áldozatait.

            -Hogy szólt az átok? – kérdezte hirtelen Richard.

            -Nem – nem tudom. Itt csak azt írja, hogy megszabadultak tőle. Szerintem az egy másik könyvben van. Itt egyik átkot sem magyarázza meg. De nekünk egy olyan kell, ami konkrétan az átokról ír – mondtam sóhajtva.

            A szobában hirtelen nagy szél támadt, - valahogy-, és a polcok mozogni kezdtek, és hamarosan egy könyv akart nekem jönni, de még időben elkaptam. Nem kívántam elolvasni a tartalmát, de szemeim akaratlanul is fürkészni kezdték.

            -A holtak házát senki sem bolygathatja meg, hacsak nem tiszteletét jött adni felmenőinknek – olvastam gyorsan, és a szél tovább fújt.

            Nem néztem rá Richardra, de hallottam, amint kirohan a szobából. Én is követtem volna, a könyvet dobtam is el, de az utolsó pillanatban, annak egyik lapja valahogy megvágta a kezemet, mire abból csordogálni kezdett a fér, és én akaratlanul is felnyögtem. Legtöbbször egy vágás pár másodperc alatt begyógyul, most azonban semmi sem történt, csak pirosodni kezdett körülötte, és hamarosan azt is észrevettem, hogy valami genny folyik ki a vágásból. Nem volt időm bármit is cselekedni. Egy rozoga szék egyik letört lába hirtelen felém kezdett repülni, és hamarosan a hasamban landolt.

            Legszívesebben felordítottam volna, de kitéptem a fát a lábamból, majd utolsó erőmből kirohantam a szobából, és valahogy, magam sem tudtam hogyan, már a friss levegőn fulladoztam.

            -Mi történt?! – kérdezte idegesen Richard. Ekkor jutott eszembe.

            -Amikor harcoltunk a Prophetek ellen – mondtam hallkan. – Rengetegen vesztették el az életüket, voltak idők, mikor azt hittük, hogy ők fognak nyerni. A harcosaink érthetetlen okok miatt megzavarodtak, és a sebük nem gyógyult be – egy pillanatra szünetet tartottam. – Minden tárgyat megátkoztak ellenünk.

            Richard kissé értetlenül pillantott rám, de hamarosan felfogta azt, amit mondtam. A pólómon egy hatalmas lyuk éktelenkedett, és mikor felhúztam, rájöttem, miért érzem ezt a hatalmas fájdalmat. A vér ömlött, a gennyel együtt, az egész hasam piros volt. Ez rosszabb volt, mint a sérülés, amit az embereken szoktunk ejteni.

***

            Rosalie szemszög

            Amikor az ablakon kinéztem, észrevettem, hogy a szomszédban valakik kint vannak, és beszélgetnek, azonban idegességemnek hála nem tudtam összpontosítani, és nem értettem semmit abból, amiről fecsegtek, de nem is éreztem úgy, hogy feltétlenül tudnom kell. Azt azonban tudtam, hogy az ablak most nem megfelelő arra, hogy kijussak rajta, így aztán muszáj volt az ajtón kijussak.

            Szörnyen rossz érzésem volt. Nem feltétlenül a kapuval kapcsolatban, de éreztem, hogy veszély leselkedik rám. Régebben minden bizonnyal a házban maradtam volna, gondolván, ide senki nem juthat be, de most nem éreztem magam itt biztonságban.

            Végül, végső elhatározásomban kitéptem az egyik szék lábát. – Audrey! – hívtam a nőt, és pillanatok múlva már hallottam, amint jön fel a lépcsőn. Hátrébbhúzódtam, majd vártam, hogy benyisson. A kulcs forogni kezdett a zárban – ekkor jöttem rá, hogy be voltam zárva -, majd hamarosan az ajtó kinyílt.

            -Rose? Miért hívtál? – szólalt meg, majd körülnézett a szobában, minden bizonnyal engem keresett. – Itt vagy?

            Mielőtt meglelhetett volna, hátulról nekirontottam, és kicsavartam a kezét a helyéről, majd a hátának nyomtam, és beledöftem a karót. – Bocs, Audrey, de mennem kell. – Egy gyors mozdulattal meglöktem, és a házigazda a szoba másik felében a falnak ütközött, én pedig a kövektező pillanatban úgy, ahogy bírtam, rohanni kezdtem kifele.

            Köszönhetően annak, hogy fearsome voltam, másodpercek múltán már az utcán voltam, és egy pillanatra megtorpantam. Semmit sem láttam a ködtől, ami még pár perce sehol sem volt. Valami mámorító illat csapott meg, és mielőtt jobban beleszagulhattam volna, elkábultam.

***

            Adrienne szemszög

            A fájdalom és a seb mintha múlt volna egy kicsit, de még most sem éreztem, hogy jól lennék. Pár másodpercig egyikünk sem szólalt meg, végül Richard törte meg a csendet egy igazán kedves kérdéssel.

            -Jól vagy?

            -Igen, nagyszerűen. Ez a kis sebhely nem fog nagy gondot okozni, nyugi,  túlélem – mondtam sóhajtva.

            -Tényleg van valami baj – szólalt meg, mire csak értetlen képpel rápillantottam. – A normális Adrienne nem ezt mondta volna.

            -Igazad van – vágtam a szavába. – Nagyszerűen, tényleg. Valami idióta prophet átok miatt itt kell szenvedjek, csak azért, mert néhány kezdő beledöglik abba, hogy átmegy a kapun – mondtam kissé idegesebben, mire Richard mosolygott. – Szadista vagy vagy mi? Inkább hagyjál, és menj vissza a kiscsajodhoz, mielőtt bármi hülyeséget csinál, én meg kitalálom, hogy mit kell csinálni ahhoz, hogy újra meghaljon az a szörnyeteg. Volt már ennél nagyobb gondom is. Na? – mondtam már-már felháborodva, mire a fiú rögtön elsuhant.

            Tényleg rosszul éreztem magam. Richard nem fogta fel az egészet, és azt hitte, hogy csak úgy meg fog gyógyulni, pedig ez nem így volt. Magam sem tudtam, hogy pontosan mivel állok szemben, de őszintén szólva, nem is akartam rájönni, az édes tudatlanságban élni sokkal jobb volt.

***

            Rosalie szemszög

            Ki akartam jutni innen. Az erdő végtelennek tűnt, és hiába mentem előre, nem jutottam el sehova. Végül megéreztem valakinek az illatát, és hamarosan egy – igazából tíz – test is járult hozzá, amik mögött ott állt egy kapu. Ők lehettek az Őrök. Lépteim felgyorsultak, és mintha már át is jutottam volna a kapun, egy erős testbe ütköztem.

            -Hová-hová ilyen sietősen? Meg akar halni? – kérdezte az egyik Őr.

            -El kell tűnnöm innen, érti? Üldöznek! Ha nem megyek át a kapun, meg fognak ölni. Kitépik a szívem, elégetik a testemet, és én élni akarok. Eresszenek át. Kérem! – ordítottam, és hamarosan már egy könnycsepp is kifolyt a szememből.

            Mindegy volt, hogy hogyan fogok meghalni, a szörny által, aki a kaput őrzi, és csak arra vár, hogy valaki átmenjen rajta, vagy azok által, akik már órák óta üldöztek. Azonban a kettő közül csak az elsőben láttam egy cseppnyi menekülési lehetőséget.

            Az Őr először hitetlenül nézett rám, azonban pillanatok múlva már mindketten meghallottuk a közeledő lépteket. – Ha Adrienne megtudja, megöl engem.

            -Nem fogja – mondtam bíztatóan, és tudtam, hogy nem fogja. Nem lesz kitől. Az Őr elállt előlem, majd bólíntottam, és mondtam egy hallk köszönömöt, majd kinyitottam a kaput, és beléptem rajta.

            Mikor visszafordultam, már nem volt ott a kapu. Éreztem, hogy más helyen vagyok. A madarak csiripeltek, a fák levelei zöldültek, egy patak csordogált mellettem. Egy pillanatra elhittem magamnak, hogy sikerül megmenekülnöm, de hamarosan rájöttem, hogy hiába reménykedek.

            Minden gyönyörűség, ami eddig boldoggá varázsolta az erdőt, eltűnt. A fák kopaszak voltak, barna leveleik mellettük takarták el a kiszáradt patak medrét.A szél hamarosan teljes erejéből fújni kezdett, az égen sötét felhők kezdtek gyülekezni, majd a semmiből feltűnt egy Valami, egy Ismeretlen lény, vagy akármi, amit eddig soha életemben nem láttam.

            Nem hasonlítottam sem az élökhöz, sem a holtakhoz. Teste áttetsző volt, igazából egy ember alakú fekete semmi miatt vettem tudomásul, hogy Valaki van velem. Ruhái szakadtak voltak, a régi korokra emlékeztettek, arca viszont üres volt, és nem hallottam semmi jelét annak, hogy egy élő lénnyel állnék szemben.

            -Az, amit a Te Fajod tett, az elviselhetetlen számomra – kezdett el fagyos hangon beszélni. – A Prophetek örök nyugalomra intettek, de Ti nem hagyjátok nyugodni a Lelkeket. Ezt azért kapod, amiért a többi Fajtársad kapta – folytatta.

            Mielőtt megpróbáltam volna elgondolkozni azon, hogy pontosan miről beszél, megérintett ott, ahol a szívem van. Éreztem, amint fagyos érintése lefagyasztja szívemet, ami abbahagyta a dobogást, és hamarosan az egész testem lehűlt, majd élettelenül a földre zuhantam. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés