Egy régi családi fénykép

Miután anyukám nagynénje meghalt – akinek nem voltak gyerekei -, s aladtuk a falun lévő hétvégi házát, elmentünk összepakolni a holmikat. Én is résztvettem a munkában, és egy fiókban egy régi fényképre bukkantam, ami megélhette már a száz évet is, olyan régi volt. Mintha már láttam volna valahol, de mégsem ugyanezt a fényképet. Volt rajta még egy férfi, harmancas-negyvenes éveiben járt, nem tudtam pontosan megállapítani életkorát. Mikor pedig megfordítottam a fotót, halvány fekete írást láttam: Bob bácsival. Rögtön elkapott a kalandvágy, és rohantam anyámhoz megtudakolni, pontosan ki ez a Bob. Azonban ő nem hallott róla sosem. Mamámhoz küldött, mondván, ő biztos tudja, ki ő. Tudta is.

-Bob bácsi? Ő apám nagybátyja. Részeges egy ember volt, az biztos, legalábbis nagynéném sokat mesélt róla, és sosem jókat.

-Mi lett vele? – kérdeztem kíváncsian.

-A részegséggel problémák járnak. Egyszer egy másik idiótával úgy összekapott a kocsmában, hogy az a földhöz vágta, s Bob bácsi nem ébredt fel többé – nyeltem egyet. Azonban ő folytatta. – De még évekig rémtörténetek keringtek róla.

-Miért? – az egész kezdett hátborzongató lenni.

-A temetése napján... az utolsó pillanatban eltűnt a holttest. Szerintem a vén gyilkos lopta el, de voltak, akik váltig kiálltak amelett, hogy Bob bácsi feltámadt, és évekig kísértette a falut.

Úgy látszik nagymamám nagyon belejött a mesélésbe, s bár éltem-haltam a misztikus dolgokért, most mégis faképnél hagytam. Mikor visszamentem a szobába az asztalon találtam a fényképet, ott, ahol hagytam. Kezembe vettem, és jobban megnézem. Ugyanebben a szobában voltak, mint én most.

-Egye meg a fene azt a vén, rohadt Bodrogit. Nem elég, hogy megölt, még be kellett zárnia ebbe a büdös fényképobe – hallottam egy ismeretlen hangot.

-Nyugalom, Bob – ez egy női hang volt.

-Hallgass, asszony – jött a válasz.

Mikor megfordultam, megláttam a fényképen lévő embereket: a dédszüleimet, az ükszüleimet, és Bob bácsit.

-Te meg ki vagy? – szólalt meg ingerülten Bob bácsi.

-Bob, ő a dédunokám – szólalt meg a három éves leány hangja. Ez kicsit nevetséges volt.

-Átjáros vagy a felvilágba, ugye? – kérdezte Bob. – Akkor vigyél át engem!

-De te halott vagy – remegett a hangom.

-Bob, ő csak egy tizenkét éves lány. Ne kérj tőle ilyet! – az üknagyapám volt.

-Persze, hogy ilyet mondasz, hisz te nem tudsz átmenni a másik világra, de engem Lilla felélesztett a képességével – egy tizennyolc év körüli lányra született. Mamám már mesélt róla. Fiatalon meghalt.

-Hogyan? – kérdeztem furcsállva, remegő hangon.

-Az emberek haláluk után kapnak képességeket. De ne kérdezz többet! Én jövök. Hogy jutathatok át az élők sorába? – kérdezte Bob bácsi.

-Nem tudom – válaszoltam.

A férfi a falnak lökött. Most láttam meg valódi arcát. Sárga, majdnem barna, rothadt fogait rémísztően villantotta, szeme vérben forfott, bőre fakó volt. Úgy nézett ki, mint egy zombi. Teljes erőmből ellöktem magamtól, és futottam ahogy bírtam. Kis híján kitéptem az ajtót a helyéről, végül az utcán találtam magam.

Muszáj volt egy pillanatra körülnézzek. A házak még újak voltak, a templom sem volt oly régi, a poros úton egy szekér haladt el, az emberek nyugodtan sétáltak, a gyermekek pedig vígan játszottak úgy, ahogy mi minden bizonnyal sosem fogunk.

-Ők csak szellemek. Emlékek. Nem segíthetnek neked – hallottam meg Bob bácsi hangját.

Ismét szaladni kezdtem. De ő előttem termett. S aztán, valamiért megfordultam, egyenesen az akkori családi ház felé. Mielőtt azonban kinyitottam volna az ajtót, Bob bácsi megragadta a kezemet. Hazudnom kellett.

-Figyeljen. Tudom, hogy kell visszamenni az élők világába. Az utazás ott kezdődik, azon a ponton, amelyiken idekerültünk. Tehát a házban – volt egy ötletem.

A férfi elengedte a kezemet, s hagyta, hogy bemenjek az udvarra, majd a házba.

-Először a konyhába kell menni. Ott vannak a kések, nem? – bólíntott. – Egy csepp kell minden utazó véréből.

Ekkor már érezte, hogy valami sántít, de úgy hitte, hogy túl félénk vagyok ahhoz, hogy bármi rosszat tegyek vele, így hát követett a konyhába.

Türelmetlenül nézett rám, de hagyta, hogy végezzem a végeznivalómat. Kihúztam a fiókot, majd kiválasztottam a legveszélyesebbnek tűnő kést.

-Ha meghal az, akit az átok sújt, mindenki más felszabadul. S sajnálom, de még ha a rokonom is, nem tarthat velem – már ugrott volna, de megtettem. Szíven szúrva zuhant a padlóra.

-Drágám, ideadnád azt a kést? – hallottam anyám hangját. Szívem kihagyott egy ütemet az örömtől. Mosolyogva odaadtam neki a gyilkos kést. – Jót futottál.

Bólíntottam. Tehát minden tettem ebben az időben is megtörtént. De már az sem érdekelte, ha magamban beszéltem, a lényeg az volt, hogy a rémálomnak vége lett. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés