XVII. fejezet

A halál küszöbén

            E/1

            Sokkoló volt Chelsea kijelentése. Az egyik sebemhez kaptam, ami már sokkal rosszabb állapotban volt, mint pár másodperce. Hatalmas piros foltok keletkezkez körülötte, és mikor megérintettem, akkora fájdalmat éreztem, hogy muszáj volt felordítsak.

            -Már egy kis csípés is fáj, nem hogy húskitépés – szólalt meg Chelsea, de hangjából éreztem, hogy nem igazán éríntette meg a fájdalmam.

            S mintha semmi sem történt volt, elsétált Carsten leharapott ujjához, leszedte róla a gyűrűt, és a sajátjára rakta, majd elmosolyodott. Abban a pillanatban legszívesebben letépte volna a fejét, hogy még egy „kösz”-t sem képes mondani, és hagyja, hogy itt szenvedjek.

            -Segíteni kéne neki, Chelsea – szólalt meg Brandon, majd rámnézett.

            Chelsea bólíntott, majd felment a lépcsőn. Nem értettem mit akar, de reménykedtem benne, hogy esetleg van gyógymód Carsten harapására. Hamilton leült a kanapére, és csóválni kezdte a fejét, amint meglátta a lépcsőn lefele haladó Chelsea-t. Reménykedve néztem rá, de ő csak mosolygott.

            -Azt akarod, hogy segítsek neki? – szegezte a kérdést Brandonnak, majd rámpillantott. – Csak egy gyógymód van a harapására – mostmár egyenesen mosolygott. – Ha nem akarod érezni a fájdalmat tovább... öld meg magad.

            Átnyújtotta nekem a fadarabot, amit a kezében tartott, s aminek a végén valami különleges folyadék volt. Megfogtam a karót, majd lassan felálltam.

            -Nagyon segítőkész, kösz. Sokat értem vele – mondtam, majd a kezébe csaptam a fegyvert, és elsétáltam mellette.

            -Szívesen – válaszolt. – Most komolyan, mit akarsz, mit tegyek?

            Vállat vontam. Tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tegyen. Mégis haragudtam rá, talán nem azért, ami most történt, hanem a múltbeli események miatt. Mégsem lehettem a puszipajtása azután, hogy megölte a szüleimet.

            -Hol van a nagynéném? – kérdeztem hirtelen.

            -Halott – válaszolt Chelsea könnyedén. – Biztos ott fogom táplálni, hogy aztán te kiszabadíthasd őt. De azért nem akartam megmondani, mert hát, nem hagyhattad, hogy megöljenek, mert azt hitted, te butus, hogy Lorainne néni még él – nevetett. – És lám-lám, most élek. Te pedig hamarosan meghalsz.

            Olyan düh árasztott el, hogy nekiugrottam Chelsea-nek. Haraptam, ütöttem ahol csak tudtam, azonban, mielőtt átváltozhattam volna, a nő belemarkolt a sebembe, és olyan fájdalom árasztotta el testemet, hogy abbahagytam a harcot, és már csak a büszkeség miatt nem ordítottam újra.

            -Több, mint háromszázötven éve vagyok avenger, kedves Angel. Te pedig a minap lettél az, szóval esélyed sincs ellenem, főleg nem úgy, hogy össze-vissza vagy harapdálva – mosolygott Chelsea.

            -Ahhoz képest ha én lennék, te már nem élnél – próbáltam belemenni a játékába.

            -Nem tudom, ki árulta el, hogy hol vagyok – vágott vissza.

            Nem válaszoltam. Helyettem azonban, semmi előzmény nélkül, Brandon megtette.

            -Komolyan azthiszed, hogy Carsten vagy Ernestine nem tette volna meg egyedül? Csak megkönnyítette a dolgokat. És ha ő nem lett volna olyan kedves, hogy a segítségünkre jön, a fejünk és a testünk már külön utakra tért volna. Ha már ott tartunk, én ötszáz éve vagyok Avenger, és ha akarom, nyugodtan kitörtem a nyakad, eddig csak Hamilton miatt nem tettem, de mostmár ő sem érdekel.

            -Ho-hó! Rendben, Brandon, itt van a gyűrű, add oda a kiscsajnak, míg megdöglik, aztán kérem vissza – nyújtotta oda a gyűrűt Chelsea a fiúnak, aki rögtön elkapta a kezéről.

            -Egy dolog az, hogy kapod, és egy másik hogy kéred – mosolygott Brandon, és odaadta nekem a gyűrűt.

            Motyogtam egy halk köszönömöt, majd felhúztam az ujjamra az ékszert. Elég furcsának tűnt, hogy egy olyan védőeszköz van rajtam, ami a halálom után aktiválható.

             A következő pillanatban azonban valami furcsa érzés fogott el. Ott állt előttem három ember. Az egyik megölte a szüleimet, a nagynénémet, engem is majdnem megölt, és semmilyen bűntudat nem mutatkozott rajta. Ott volt egy másik, aki ennek a nőnek a pártját fogta mindig, és ha arról lett volna szó, a saját öccsét is megölni miatta. Aztán ott volt egy harmadik. Látszólag segítőkész, aki utálja az elsőt, de a kedvesség néha csak álca, és ezek lehetnek a legelvetemültebb gyilkos. Aztán rájöttem.

            Most mindnek meg kell halnia.

            Nem éreztem félelmet, tudtam, hogy ha vissza is ütnek, vissza fogok térni. És ez olyan nagy bátorsággal öntött el, hogy hezitálás nélkül az elsőre vetettem magam.

            Chelsea egy pillanatra furcsán nézett rám, és igen meglepődött, mikor ráugrottam, és kitéptem a kezéből a karót, és erősen hasbaszúrtam. Nem tudtam átváltozni, de ez nem érdekelt.

Erős voltam, gyors, és remek reflexeim voltam. És én voltam a vadász.

Hamilton rögtön Chelsea segítségére sietett, észre sem véve, hogy a háta mögött állok, és igencsak meglepte, mikor hatalmas fájdalmat érzett a hátában a karó miatt.

Brandon, mikor még csak Chelsea volt az áldozat, mintha tapsolni akart volna, de mikor látta, hogy testvére követi a nőt, rögtön megváltozott a hangulata. Mielőtt lépni tudtam volna, mellettem termet, és rögtön a harapásnyomokat célozta meg. Már amint megnyomta azokat, hasraestem, és fájdalmasan felordítottam.

Kitépte a kezemből a karót, majd megfordított, és gondolkozás nélkül a szívembe döfte. Minden elsötétült.

Megint ugyanaz az érzés fogott el, mint akkor, mikor Chelsea feláldozott, hogy megszerezze a gyűrűt. Ott feküdt életjelet nem mutatva a testem, és a szívemből egy karó állt ki. Ott volt a testem mellett Hamilton, Brandon és Chelsea is. Már mind jól voltak.

-Le kell szedni róla a gyűrűt, nem támadhat fel – szólalt meg Chelsea, és már szedte volna le az ujjamról az ékszert, azonban Brandon rázta a fejét. – Nem?! Mégis hogy gondolod? Meg akart ölni mindanyjiunkat, nem élhet tovább.

-Csak az átváltozás miatt. Megzavarodott. Szerintem még a harapások sem tettek jót neki – válaszolt Brandon.

-Nem áll jól neked az orvosi szakma, Brandon – mosolygott Chelsea.

-Értékelem, hogy minden helyzetben ilyen nyugodt tudsz lenni, kedves Chelsea. Carsten vissza fog térni, hogy letépje a nyakadat. Azaz a nyakunkat. Akkor pedig nem lesz ott egy hibridféleség, aki a saját életét feláldozva megvédjen téged – mondta Brandon.

-De ott lesz a gyűrű – mosolygott tovább Chelsea.

-Amit Carsten el fog venni, és mehetünk hármasban a pokolba – aggodalmaskodott Brandon tovább.

-Amint felkel a Nelson, leszedjük róla a gyűrűt, odaadjuk Chelsea-nek, mert őt illeti, és ha annyira akarod, kedves Brandon, bébicsőszködhetsz, de mi el fogunk menni, mert én nem fogom hagyni, hogy Carsten megöljön  - Hamiltont most láttam először idegesnek.

-Eddig én nem csináltam sok mindent, ami miatt megölhetne a tanács egyik tagja, én még az 1719-es harcban sem vettem részt, mert tudtam, hogy ez lesz a vége, és most sem fogom megtámadni őket – Brandon volt.

Nem akartam elmenni, tudni akartam, hogy mi lesz velem, de hirtelen egy erdőben találtam magam. Nem volt sehol semmi fény, csak a sötétség, és egy kapu. Nem szerettem volna a közelébe sem menni, de valami mégis odavitt. Mielőtt azonban kinyitottam volna azt, megjelent előttem egy férfi.

-Mit keresel itt? – kérdezett.

-Nem tudom...- válaszoltam.

-Nagy butaság lenne tőled bemenni a kapun. Persze már félig így is összeköttetésben vagy a holtakkal, hisz én is halott vagyok, de hát na... Képtelenség felfogni, hogy mit keres az élő a holtak között, de neked most vissza kell menned – mondta.

Mielőtt bármit is tehettem volna, megragadta a vállamat, és forogni kezdet a világ...

Amint éreztem, hogy ismét a testemben vagyok, rögtön kinyitottam a szemeimet. A karó még mindig kiállt a szívemből, ezért megragadtam azt, és kiszedtem. Mikor az ujjamra pillantottam, megláttam, hogy már nincs rajtam a gyűrű.

-Mi a csoda történt?! – kérdezte egy hang a hátam mögül. Brandoné volt.

-Nincs rajtam a gyűrű,de...- szólaltam meg ijedten. – Chelsea-ék?

-Elmentek. A gyűrűvel együtt. Úgy látszik, akkor kell rajtad legyen, mikor meghalsz – mondta Brandon, és megkönnyebűlten sóhajtott.

-Én nem akartalak bántani... Hamiltont, és még Chelsea-t sem. Annyira sajnálom. Egyszerűen rámjött, és nem tehettem mást – mondtam, és tényleg sajnáltam.

Brandon megértően bólíntott, majd átölelt. Először nem értettem, miért teszi, de aztán viszonoztam. Szörnyen éreztem magam. Már senki sem volt, akiben bízhattam. Az összes rokonom halott, az állítólagos barátaim arra sem méltattak, hogy egyszer felhívjanak, és megkérdezzék, hogy hogy vagyok, pedig a telefon igenis működött, és itt volt egy rakás Avenger, akinek a viselkedését eddig sosem értettem.

Sírni kezdtem. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés