XV. fejezet

Átváltozás

            1719, április 7

            Éhínség időszaka volt, legalábis nálunk biztos. Ha eddig azt hitted, rendes ételt eszünk, most rá kell jöjj, ez a legnagyobb hazugság, amit az életedben hallottál. Mert mi emberekből táplálkozunk. Kitépjük a húsát, akár az oroszlán a zebráét, és csontig felfaljuk. De voltak idők, mikor a zsákmányok fellázadtak. Mert akkoriban tudtak rólunk, vadásztak rank. Sokáig hiába. De a szokás lassan megtört.

            Épp egy erdőben jártam, valahol itt, Amerikában, mikor megpillantottam Chelseat néhány másik fajtársunkkal, emberekkel  - az utolsó szót kihangsúlyozta. – A gyengébbek gyorsan fogyatkoztak, népünk a kihalás szélén állt, senkinek sem volt mersze új avengereket létrehozni, mert csak bajt hoztak volna rá az illetőre. Őszintén megmondom, kitéptük a szívét azoknak, akik újakat nemzettek. De fogyatkoztunk, ahelyett, hogy számunk ugyanaz maradt volna. Pedig az utóbbi tíz évben senkit sem öltünk meg. Mi nem.

            Ernestine épp folytatta volna a mondanivalóját, de a fuldokló köhögés visszarántotta a valóságba. Angel ijedten kapkodott levegőért, de az valahol elmaradt, mintha légzőcsövébe valami beszorult volna, s képtelen volt levegőt venni. Aztán, mielőtt megfult volna, egy piros folyadékot köhögött fel. Vért.

            -A méreg hatása – jelentette ki nyugodtan Ernestine, de hangjában lehetett érezni némi bűntudatot. Angel úgy nézett rá, mintha a nő lenne az utolsó ember, akit életében lát. – Sajnálom.

            -Meg fogok halni, igaz? – kérdezte Angel, a vele szemben álldogáló pedig bólíntott.

            -Aludj  - parancsolt rá Ernestine. – Akkor könnyebb lesz.

            -De akkor nem fogok többé felébredni – nyelt Angel. – Miért nem ölsz meg?

            Ernestine még egy bocsánatkérő pillantást vetett rá, aztán a lány elaludt. Nem tudta, miért, nem szeretett volna, de megtette. S az utolsó pillanatában már biztosra vette, hogy többé nem láthatja a napvilágot.

            1719, április 7

            Chelsea, néhány ember vagy akármi társaságában állt az erdő szélén. A legtöbb férfi volt, azonban érezni lehetett rajtuk, hogy tisztelik a nőt.

            -Hamarosan ideérnek. Mind meg fogunk halni – mondta az egyik férfi.

            -Nem, nem kell. Én tudom, hogy kell Őket megölni – Chelsea volt az. – S majd segíteni fogok önöknek.

            -De hisz Ön is közülük való! – kiáltott fel egy másik, aki csöppet sem bízott abban, akik ellenségeik fajtársa.

            -Van okom rá, hogy a halálukat akarjam. Ahogy maguknak is. Ma este. Mind meghalnak – olyan magabiztosan jelentette ki, hogy még a legbizonytalanabbik is felbátorodott.

            Angel érezte, hogy még él. Hallása legyengült, homályosan látott, mozogni nemigen tudott, de élt. S lassan kirajzolódott Ernestine alakja.

            -Nem engedhetem meg, hogy így szenvedj – szólalt meg. – Megtudtam, amit megakartam, de azt nem tehetem, hogy így megkínozzalak. Nem érdemled meg ezt a sorsot.

            Angel nem reagált. Csak nézett előre, bambán, s bár úgy érezte, mindjárt vége, szomorúan tudomásul kellett vennie, hogy ez még csak a kezdet. A valódi szenvedés csak most jön. Egy pillanatra maga előtt látta, amint fuldokol, köpi a vért, s minden eddiginél nagyobb fájdalmat él. Már feladta.

            -Van megoldás – jelentette ki Ernestine. Angel továbbra sem vett tudomást róla, bár ha akart volna se, nem tudott volna. – Átváltozhatsz. De a döntés a tied. Nem akarlak befolyásolni – mondta, miközben elővett két, első látásra ugyanolyannak tűnő kést. – Ez itt… a város széli boltban vettem. Meghalsz ugyan, de nem rajtad száradjon több száz ember halála – berakta a lány jobb kezébe. – Ez meg van igézve. Akárkibe döföd ezt, átváltozik – fejezte be, s berakta Angel másik kezébe.

            Ernestine halvány mosolyt erőltetett az arcára, s elővett egy levelet a nadrágja zsebéből, és a székre rakta, miközben egy utolsó pillantást vetett a lányra. Hátralépett egyet, s mikor megfordult, máris az ajtóval találta magát szembe. Lenyomta a kilincset, s eltűnt.

            Bár úgy tűnt, hogy Angel habozott volna, már a kezdetektől fogva tudta, mit fog választani. Egyszerűen csak nem volt ereje végrehajtani a cselekvést. Egy pillanatra átfutott az agyán az a gondolat, hogy önzőség ezt tenni. De aztán rájött, hogy nem azért fogja megtenni, mert élni akar, hanem csak bosszút akar állni. Amiatt, hogy Chelsea megölte a szüleit, elrontotta az életét, és örökre elvette tőle azt a lehetőséget, hogy egyszerű, emberi életet éljen. Mert úgy tűnt, mintha Ernestine lenne a hibás, de Angel jól tudta, ha ő és a társai nem lennének, a szelleme már átlépett volna a túlvilágra.

            Nem habozott tovább. A jobb kezében lévő kést leejtette a földre, majd a másikat utolsó erejével megába döfte.

            1719, április 7

            Éjszaka volt. Néhány fény látszódott csak az amerikai falucskában. Chelsea maga előtt több százszor pergette le azt, hogyan fogják megölni a tanács tagjait. Ernestine azonban mikor megtudta, mit tervel a nő, futott, ahogy bírt, hogy közelje társaival, a vadászatot kötelező lefújni.

            De már késő volt.

            Carsten és a tanács többi tagja már átlépték a falu határait, és már várták, hogy lemészárolják az összes lakost.  Arra azonban nem számítotottak, hogy legnagyobb ellenségei, Chelsea és a többi olyan Avenger, akik maguknak akarják a hatalmat, ellenük harcolnak, hogy beteljesítsék legnagyobb álmukat.

            S mikor az első támadó kisétált a ködből, egy íj, melyet olyan anyagban mártottak megh, mely Avengerek számára mérgező, landolt hasában. Ha egy kezdőről lett volna szó, minden bizonnyal ott helyben meghalt volna, de Ő erős volt, a legidősebbek közé tartozott, és ennyi nem volt elég. De az ellenségnek rengeteg fegyvere volt, és azok a felbőszült, életükért harcoló emberek mindenre elszántak voltak. Arra is, hogy életüket áldozzák. S így is tettek.

            A még épségben maradt vadászok menekülni kezdtek, de körbe voltak kerítve.

            Azonban semmi sem végtelen. Az emberek nem számítottak arra, hogy ellenségeik ilyen erősek lesznek, és sokkal kevesebb íjat vettek, mint amennyit használniuk kellett volna.

            Vesztettek.

            Angel kinyitotta a szemét. Már a földön feküdt, egy vértócsa volt körülötte, de ő maga nem vérzett. Még sebei sem voltak. Erősnek érezte magát, érzékszervei kiélesedtek, és egy csepp erőlködés nélkül felpattant. Ruhái szakadtak voltak, alig fedtek valamit, de úgy gondolta, hogy ez a legkisebb baja.

            Jobban körülnézett. Megpillantott egy hatalmas szekrényt, amihez közeledni sem mert, úgy gondolta, jobb, ha inkább hagyja úgy, ahogy van. A széken volt valami, amit egyből meg tudott határozni: egy level volt az.

            Kíváncsiskodva lépett oda, majd felemelte a borítókat. Mély levegőt vett, és elkezdte olvasni.

            Kedves Angel,

            Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy az átváltozást választottad. Nem gond, ennek így kellett lennie. Sajnálom, hogy úgy bantam veled, de ha Chelsea minden rossz tettét ismernéd, megértenél engem, hogy miért akarom a halálát. Nem aktiválóthat a gyűrű, akkor túl nagy fölénye lenne felettünk. Ha úgy érzed, segítségre van szükszéged bármivel kapcsolatban, keress meg engem, hidd el, érezni fogsz.

            Most, hogy át fogsz változni, tudnod kell néhány alapvető dolgot az Avengerré válással kapcsolatban. Én nem tudom, hogy Chelsea mivel etetett téged, de szerintem az mind butaság. Ha úgy hitted, hogy átváltozol, és aztán minden jó lesz, annyi különbséggel, hogy az egyedüli tápláló dolog, amit ehetsz, az az emberi hús, akkor ismét fel kell világosítsalak, hogy tévedsz. A kezdők sokszor küzdenek rohamokkal, fájdalmakkal, kedvetlenséggel. Ezen pedig sehogy sem tudsz javítani. Érezned kell, ahogy eltörik a csontod, hogy egy új nőjön helyére, ahogy elsőnek átalakulsz, és ez nem egy leányálom. Ha bárkit megpillantasz, elfog a gyilkolási vágy, és addig nem tudsz ellene semmit tenni, míg az illető életét veszti.

            Ernestine

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés