XIV. fejezet

Fogságban

            Mikor Angel kinyitotta szemeit, megtudta, hogy egy kicsi szobában van. Szemben vele egy férfi ült egy régi széken. A sötétben nem tudta jobban megnézni, de látta, hogy amint egy apró életjelet mutat, a férfi felpattan.

            -Uram! Felébredt! – ordított fel. Hangja tele volt örömmel, izgatottsággal, de rémület is lakott benne.

            Az ajtó felé lépett, majd kinyitotta azt, és még abban a pillanatban szembetalálkozott egy férfivel. Az őrző meghajolt az újonnan belépett előtt, és hallkan suttogott annak valamit: „Uram.”. Az egyik szakadt ruhákban volt, barna hajjal rendelkezett, és látszott rajta, hogy tiszteli a másikat, de fél is attól. A nemesebb öltönyt viselt, szőke, középhosszú haja volt.

            Ami a következő pillanatban történt, megdöbbentette Angelt. A szőke hajú belépett a kicsi szobába, majd a barnához fordult, az pedig ijedten nézett rá. Azonban a következő pillanatban az öltönyös meglendítette kezét, és egy könnyed mozdulattal lecsapta alatvalója fejét, majd Angelhez fordult.

            -Már nagyon vártam, hogy találkozhassak önnek, Ms. Nelson – mosolygott halványan.

            Angel a falhoz nyomta magát, gyorsabban kezdett lélegezni, pillanatok alatt olyan pánik uralokodott el rajta, ami semmihez sem volt fogható. Nem érzett olyat sem akkor, mikor meglátta halott szüleit, sem mikor egy holttest zuhant a pincébe, még akkor sem, mikor  lelke elhagyta testét. Pánikrohamot kapott.

            -Na de kérem! – szólalt meg a férfi. – Ne rontsa el a találkozást. Készültem rá. Hadd mutatkozzak be, Carsten vagyok.

            A lány nem nyugodott. Rémülten kapta a levegőt, már-már a falra mászott, s csak azért nem támadta meg ijedtében Carstent, mert rettegett attól, hogy esetleg úgy végzi, mint az a férfi, aki csak segíteni akart neki. Lassan könnyezni kezdett, nem tudta miért, de nem tudta visszafogni. Pillanatok alatt már alig látott valamit, csak őrjöngött. A férfi olyan hatással volt rá, hogy egyszerűen megbolondult.

            Könnyes szemeivel homályosan látta, amint Carsten lassan közelít felé. Nem tudta, mire készül, de már őrjöngése között néha-néha elkapható volt egy értelmes szó: Ne. Egy pillanatra találkozott tekintetük, s ekkor Angel valamiért lenyugodott. De mikor a férfi elkapta tekintetét, újra kijött belőle az őrjöngés. Hallotta, amint Carsten sóhajt egyet, majd keze a lány arca felé irányult. Angel felsikoltott.

            Már akkor hallani lehetett a rémült ordítást, mikor még a férfi keze nem is landolt Angel arcán. De a következő pillanatban elkapta, és a levegőbe repítette. De nem csak az arcot, az egész test egy pillanatig mintha szállt volna, majd a falhoz csapódott.

            -Annyira idegesítő tud lenni, Ms. Nelson. Szóval, azt hiszem, valaki mást kérek meg, hogy faggassa ki. Amilyen jól ismerem magam, tudom, hogy ha tovább lennénk egy szobában, hamarosan a feje elvesztené a testét, anélkül, hogy bármit is megtudtam volna. Tehát, én átadom önt. Nem fogom tovább idegesíteni magam – mondta Carsten. – Ernestine, jöjjön be!

A szörnyű fájdalom, amit Angel érzett, elviselhetetlen volt. Nem adott jelet annak sem, hogy örülne annak, hogy Carsten elmegy, de annak sem, hogy szomorú ezért. Csak hallkan nyöszörgött magában, s próbálta elviselni a fájdalmat.

Akkor tért vissza a valóságba, mikor egy szőke hajú nő pofozgatta. Reménykedett benne, hogy ez segíteni akar, és sikerült kiszabadítania őt. De mikor meglátta a nő arcán elterülő gonosz mosolyt, és a mögötte kirajzolódó szobát, nem reménykedett tovább. Abban a pillanatban úgy gondolta, jobb lett volna, ha egyszerűen csak meghal.

-Mi az, nem örülsz a társaságomnak? – kérdezte mosolyogva a nő, minden bizonnyal Ernestine.

Angel nem válaszolt. De minden erejét összeszedte, s megrázta a fejét. Ernestine szomorú képett vágott, majd mikor észrevette, hogy a fogoly furcsállja a dolgot, elnevette magát, majd sóhajtott egyet.

-Mivel látom némagyereket játszol, úgy döntöttem, segítek neked megszólalni – mosolygott játékosan Ernestine.

Angel arra várt, hogy a nő előhúzzon valami gyógyszert, és segítsen neki, hogy ne haljon meg. De ehelyett egy kést rántott elő. A rabban meghűlt a vér, de nem volt ideje ellenkezni. Ernestine belevágta a kést a lány combjába, majd ki is húzta. Angel fájdalmasan felordított, majd erőtt vett magát, és hallkan megszólalt.

-Mit mondjak? – kérdezte.

-Lám-lám, tudsz te beszélni is – mosolygott továbbra is Ernestine. – Mit tudsz? Mindent mondj el. Hol van, a gyűrű is, mik voltak a szándékai veled, meg mit mondott még neked...

-Kicsoda? – kérdezett vissza Angel. Ernestine kuncogott.

-Chelsea. Ki más? Meg a két szolgája, Hamilton és Brandon. Buta lány... bár tény ami tény, az összes Nelson az – gondolkozott el Ernestine.

Angel hallkan felsóhajtott, majd, mivel gondolta, hogy a nő úgysem áll meg addig, amíg mindent tud, megszólalt.

-Én tényleg nem vagyok benne biztos, és szerintem nem is igaz... – tényleg igaza volt, azonban Ernestine nem várakozott. Megfogta a kést, és most a lány lábába döfte. Angel felordított.

-Ennyire nem tűröd a fájdalmat? – ismét kuncogni kezdett.

Angelnek tényleg nem maradt egy csepp ereje sem. Tudta, ha meg is szólalna, minden bizonnyal csak dadogna össze-vissza. Tévedett, amikor azt hitte, hogyha Carsten elmegy, minden jóra fordul. Csak rosszabbak lettek a dolgok.

Ismét csend lett. Ernestine várt pár másodpercet, majd újra Angel lábába döfte a kést, aki fájdalmasan felordított, a nő azonban csak nevetett.

-Tudod, kedves Angel – kezdett bele – ha még valamiképpen meg is gyógyulnának a sebeid, meghalnál. Ez a kés – emelte fel a fegyverét – méreggel van bevonva, egy olyan méreggel, mely szétárad a testben, és lassan pusztítja el az embert. De olyan fájdalmat okoz, mely a késdöféshez nem is hasonlítható. Szóval, vagy elmondod amit tudsz, amikor pedig végzel minden bizonnyal bele is halsz a sérüléseidbe, vagy... meggyógyítom a sebeidet, és napokig fogsz kínlódni, míg végül meghalsz. De a halálos előtt sem számíthatsz gyógyulásra, mert a mérget a testedből képtelenség kivonni.

Ernestine élvezte a helyzetet, Angel azonban hezitált. Bár sosem voltak jóban Chelsea-vel, képtelen lett volna úgy meghalni, hogy a nő veszélyben van. Habár ott volt a gyűrű, azonban abban még nem bízott.

-Tíz nap el kell teljen, hogy a gyűrű végleg a „gazdájához” nőjön, és megtudja védeni. Ha azelőtt valaki elveszi, akkor ahhoz nő, nem pedig ahhoz, aki először az ujjára vette, ez már csak így van – mondta Ernestine.

-Tudsz olvasni a gondolaimban? – kérdezte ijedten Angel.

-Az maradjon csak az én titkom – mosolygott Ernestine.

Angel ezt sem értette. Ha a nő tud olvasni a gondolataiban, akkor miért nem kotorja elő egyszerűen az emlékeit valahogy Chelsea-ről, és minden jó lesz. Vagy talán amíg nem gondol rá, nem tud mit tenni. Gondolkozásából az zökkentette ki, hogy Ernestine ismét megragadta a kést.

-Ne! – sziszegte hallkan mielőtt a kés elérte volna testét. – Elmondok mindent.

-Okos kislány – mondta Ernestine, és ismét elmosolyodott.

-Megölte a szüleimet – Angel mély levegőt vett. – A nagynénémnek adta ki magát. Aztán fogságba ejtette, nem tudom hová, engem pedig elvitt, s szembesített a dolgokkal, mintha apróságok lettek volna. Eljátszotta, hogy vannak emberi érzései, de kiderült, hogy olyan szívtelen, mint eddig volt... utálom őt! – a lány sírvafakadt.

-Te pedig ezt az embert véded? Mi csak az igazságot szolgáltatjuk, Angel. Neked pedig meg kéne halnod. Mert aki Ezeket védi, olyan sorsra kell jusson, mint ők. De tudod mit? Együtt megöljük mindet – Ernestine megfogta Angel kezét bíztatásul.

-Mit értesz az Ezek alatt? – kérdezte a lány.

Bárcsak ne kérdezte volna. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés