XIII. fejezet

Életjelet keresve

            Angel szemei kikerekedtek. Pár percig csak némán állt, sokkot kapva. Nem, ez nem lehetett igaz. De hisz ők meghaltak! Hiába próbálta tagadni, megmagyarázni, képtelen volt hinni a szemének. Viszont Ők ott álltak.

            -Anya? Apa? – kérdezte ijedten Angel, azonban mielőtt anyja szólásra nyitotta volna a száját, válaszolt saját magának. – Nem! Ti nem lehettek azok! Ti meghaltatok!

            -Nagyon rosszul esett nekem és apádnak, hogy nem jöttél el a temetésünkre. Ilyennek tanítottalak téged? Hogy miután szüleid meghaltak, még annyi tiszteletet se adj nekik, hogy elmenj a temetésükre. Sosem tudok megbocsájtani neked – mondta anyja.

            Angel érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Dehát anyja sosem volt ilyen! Ő, bár legtöbbször szigorú volt, ilyen mogorván, egyhangúan, nemtörődeőn sosem beszélt még vele.

            -Angel, haldokolsz – jelentette ki anyja.

            A lány apjára nézett. Reménykedett benne, hogy az megcáfolja felesége kijelentését, de csak bólíntott.

            -Thomas, kérlek – beszélt tovább anyja.

            Angel tekintete egy pillanatra anyjára szegeződött, de aztán apjára nézett. Még egy szót sem szólt, pedig mindig is ő volt az, aki a legtöbbet beszélt.

            Thomas valamit hallkan motyogott, aminek Angel a felét sem értette, majd hirtelen fény tört ki a semmiből. Az apró világító szemcsék lassan összeálltak, majd az erős sárga szín hirtelen eltűnt. Angelnek egy pillanat erejéig olyan érzése volt, mintha mozizna.

***********

            A szél erősen fújt, az ég sötét volt, de néha a villámok bevilágították az eget. Egy ideig csak a dörgések hangja hallatszott, hanem egyszer csak szörnyű vonyítás, majd emberi hangok próbálták túlharsogni a természet hangját.

            -Ott van! – hallott egy ismerő női hangot. Chelsea volt az.

            -Meg fog minket ölni. Annyira idegesítő vagy Hamilton, hogyha Chelsea megy valahova, te is mész! – ordított rémülten Brandon.

            -Ki kért téged, hogy rontsd a levegőt? Menj, nézd meg mi van a Nelsonnal! – válaszolt valamivel higgadtabban Hamilton.

            Chelsea végül sikeresen lehallkította a másik kettőt, miközben ő arra is ügyelt, hogy a szörny látotávolságon belül maradjon.

            Az illető abban a pillanatban egy magányos fiatalra bukkant, aki épp az autóját ütötte dühösen, és káromkodott. Mikor azonban meglátta a hatalmas szörnyet, sikítani kezdett. Látta, amint az lassan közeledik felé, majd elsötétült minden. Meghalt.

            Chelsea egy pillanatra megtorpant, amikor a lány holtteste zuhant a lábai elé, a hústól itt-ott szétmarcangolva.

***********

            Ekkor minden elsötétült. Angel sikítani kezdett, és a sötétben hallotta, amint más irányból is jön a sikítás. De azt már nem tudta, hogy ki az. Egy pillanatra mintha minden megállt volna, majd érezte, amint egy hatalmasat zuhan a földre. Fájt. Talán már él. Mikor pedig már hiába kereste szüleit, szinte biztos volt ebben. Habár egy pillanatig megfordult az is a fejében, hogy mindent csak képzelt. Még a szülei halálát is. Most pedig igazából az intenzíven fekszik.

            Gondolkozásából egy újabb sikítás rántotta ki, majd ő is megérezte a fájdalmat, és ő is nekikezdett. Egy pillanatig olyan érzése volt, mintha ők lennének a farkasok, és üvöltenének a holdnak. A teliholdnak.

            Elállt a fájdalom. Ezt pedig ő a lehető legjobban kihasználta. Mikor észrevette, hogy már nem zárja a házba semmilyen varázsige, futni kezdett. Azonban hamarosan észrevette az elkeserítő valóságot: nem ő irányítja a testét. Jobb mondva, már a lelkét is képtelen irányítani.

            Csak futott a rengetegbe, maga sem tudta, ki vezérli oda, ki szeretné, ha ott teremne, de képtelen volt legyőzni a hatalmas erőt. Az pedig magával rángatta a sűrűbe. Már csak a lelkének lelke él.

***********

            A szörnyeteg darabokra volt tépve. Maga Chelsea sem tudta, hogy volt képes erre. Egy felhő a holdat eltakarta, a lény legyengült, és képesek voltak megölni őt. Pár másodpercig csend honolt, majd Hamilton szólalt meg.

            -Mi volt az a sikítás? – kérdezte.

            -Fájt, nagyon fájt. Még mindig fáj – nyöszörgött Chelsea. – Azt hiszem, a gyémánt meg kellett bizonyosodjon arról, hogy elég erős a viselője. Átmentem a vizsgán.

            Chelsea halványan mosolyogni kezdett, azonban sem Hamilton, sem Brandon nem követte példáját. Ismét nyomasztó csend honolt. Most az előbbinél sokkal idegesítőbb. Végül Chelsea nem bírta, és megszólalt.

            -Menjünk haza – jelentette ki.

            A többiek is ezt szerették volna. A szörnyt otthagyták felmarcangolva, miközben új alakot próbált felvenni. Angel alakját.

***********

            Az ég egyre tisztább lett, a felhők lassan eltűntek, a vihar pedig elcsendesedett. Angel lassan sétált, miközben már lelkét is valaki irányította. Mikor azonban meglátta az alakot, az emberi erő legyőzte a természetfelettit, és a lány ép ésszel kezdett gondolkozni. Már annyire lehetett neki.

            A csendben hallani lehetett, amint valaki egy tócsába lép, majd végiggázol azon. Angel nesztelenül sétált – inkább már lebegett -, míg az egyre jobban kirajzolodó alak mintha szándékosan lépett volna rá mindenre, ami egy csepp zajt is képes volt kelteni.

            Ekkor ismerte fel Angel ki áll előtte. A saját teste, úgy, hogy jól tudta, a lelke már távozott a testből. Tehát valaki felvette az alakját, és ki tudja mit akar tenni vele. A lány reménykedett benne, hogy ez a lény sem veszi észre, mint holtat, de mikor saját estén az ajka mosolyra húzódott, elúszott minden remény.

            -Te látsz engem? – kérdezte, hátha mégsem.

            Az illető hallkan felkuncogott. A telihold épp megvilágította arcát. Ez egyszerűen nem lehetett Angel. Szemei vörösek voltak, vérben forogtak, arca mindenhol össze volt tépve, s egyszerűen felismerethetetlen volt, csak az ismerhette fel, aki nap mint nap a rendes arcot is láthatta.

            -Miért ne láthatnálak? – nevetett a lány.

            -Mert meghaltam – suttogta hallkan, szomorúan Angel. Ismét kuncogást hallott. Végül az ismeretlen abbahagyta a nevetést, s ismét megszólalt.

-Ennyire buta emberi teremtéssel még nem találkoztam. Pedig már régóta élek ezen a földön. Körülbelül… tízezer éve? – mosolygott Angel teste.

Pár pillanatig csend honolt. Ebben a kevesebb, mint egy másodpercig tartó hangtalanságban a vihar újra feltámadt. Jobban tombolt, mint valaha, jobban, mint eddig bármilyen vihar, amit Angel látott, talán még úgy tombolt, mint amilyet  még Chelsea sem látott. Egy villám belecsapott a mellette álló fába, majd az égni kezdett. Egy autos száguldott az úton, és mintha a fa kiszámította volna, úgy tört ki, és zuhant az autóra. Az pedig lángolt. Abban a pár tizedmásodpercben a természet úgy rongálódott, mint száz év alatt.

-Látod-e, mekkora az erőm? – kérdezte még mindig mosolyogva az Angel testét birtokló személy.

-Igen… - motyogta Angel.

-Akkor remélem nincs ellenedre, ha elviszlek az egyik barátomhoz – mosolygott az ismeretlen.

Angel nem szólalt meg. Ekkor érezte ismét, hogy valaki átveszi a lelke felett az irányítást. A teste a folder zuhant, majd a lélek a tetem felé sietett. A következő pillanatban pedig lelke pont oda feküdt, ahova teste zuhant. A lélek motyogott valamit, majd Angel egy pillanatra érezte, hogy él, egy testben.

De ismét elkábult. Lelke most is élt, de sem testét, sem lelkét képtelen volt irányítani. Csak nézte, aminy elsuhannak a fák, az épületek, a mezők mellett. Nem tudta, hova fog érni. De legalább, ha talán csak egy kicsi időre, de visszakerült az élők sorába. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés