XI. fejezet

A telihold közeledte

            Aznap lesz telihold. Angel most először gondolta úgy, hogy a kedélyek megnyugodtak. Nyugodtan ült a párkányon, magát a levegőnek dőltve, és egy sonkás szendvicsert tömött magába, nagy falánksággal. S bár rettenetesen szomorú volt – talán sosem érezte még így magát, még mikor szülei meg is haltak – megpróbált erősnek tűnni. Nem volt életkedve, és nem szeretett volna kűzdeni a halál ellen. Azonban Chelsea megpróbált kedvesnek tűnni, mosolyogni, és felvidítani a lányt. Angel ezt mind azzal nyugtázta, hogy minden bizonnyal a másik valahonnan tudja, hogy halálra van ítélve. S az igaz, hogy pesszimista énje uralkodott, egy hallk hang azért ott megszólalt, hogy talán azért viselkedik így Chelsea, mert maradt benne valami emberiség.

            -Sosem próbáltál meg rendes ember módjára élni? – kérdezte Angel Chelseatől, mert úgy hitte, hogy túl feszült a hangulat. Akkor látta legutóbb az avenger gyerekes, igazán mosolygós énjét, mikor Hamilton és Brandon náluk voltak, viszont mikor elmentek, Chelsea hirtelen megváltozott, megpróbált kedvesebbnek tűnni. Talán azért, hogy a végén Hamilton valami olyat mondott, hogy biztos meg fog halni Angel?

            -De igen – kezdett bele Chelsea. Ez az egyetlen dolog. Mesélni most is szeretett. Angel várta a folytatást, azonban a másik szava elakadt, és nem folytatta mondanivalóját. Mély levegőt vett, majd a maga ételével kiviharzott a szobából.

            Sosem fogom igazán megérteni – gondolta Angel, majd sóhajtott egyet. Azt hitte, sikerült megtörni a lányt, de az valamiért nem szeretett soha beszélni emberi érzéseiről. Az ablak most is tárva-nyitva volt, Angel így próbálta meg pótolni azt az érzést, amikor kint, a friss levegőn volt.

            Ha igazán megsajnált volna, talán kiengedett volna, ahogy bezárt, biztos képes erre is. Hogy hihetettem azt, hogy megváltozik? Vagy talán csak próbálja színlelni? – gondolkozott el Angel, de inkább nem szeretett volna jobban elgondolkozni ezen, mert abban biztos volt, hogy Chelsea elméje igen zavart, és talán még maga sem érti, hogy pontosan mit akar.

**********

            Chelsea a régi padlón sétált, ami talán sosem volt felújítva, ennek köszönheti, hogy ha egy mai ember lép be a szobába, rögtön megáll a szíve a döbbenettől. Azonban Chelsea szerette ezt a helyet. Régen itt élt, nem sokat, de itt élt. Mrs. Nelson addig gyomrozta férjét, míg végül az a rémülettől és a dühtől is egy saját lakrészt alakítottt ki a lánynak. Chelsea halványan elmosolyodott.

            -Nem késtem túl sokat, még életben vagyok – suttogta. – Most peddig itt állok, előtted, arra várva, hogy segíts nekem. Nélküled már biztos, hogy csontjaim valahol egy folyó mélyén rothadnának. De még ha te nem is mentetted meg az életem, mindig is valahol volt egy olyan érzésem, hogy csak el kell érnem, hogy egyszer használatba vehessek.

            Mély levegőt vett, majd beleillesztette a kulcsot a zárva, és elforgatta a nyitóeszközt. Egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy az évek során esetleg a zár tönkrement volna, vagy a kulcs nem jó, azonban minden a helyén volt. Chelsea mosolygott.

            Tekintete a gyönyörű gyémántra szegeződött, ami egy bordó kendőben volt. Olyan volt, mint új korában, mikor még a tanács és erős boszorkányai gyártatták. Kivette a szekrényből, és megsimogatta a gyémántot.

            Olyan érzése volt, mintha az álma belteljesült volna. Talán ez így is volt. Sosem hihette azt, hogy valamikor úgy fogja a kezében tartani a drágakövet, hogy tudja, biztos út vezet a valódi halhatatlanságig. Minden Avenger erről álmodik, és tessék, pont én, akit mindenki utál, lenéz, és üldöz – gondolta.

**********

            Dél volt. Angel már ment is le ebédelni, Chelsea pedig szokásához híven már fel is tálalta az ebédet, bár most nem volt olyan izgatott, mint azelőtt nap, sokkal inkább morcos és dühös. Szó nélkül leült a helyére, és lassan falatozni kezdett.

            Egy darabig Angel tűrte a nyomasztó csöndet, de végül meglehetősen idegesítő lett. Így aztán úgy döntött, megszólal.

            -Mi a baj? – kérdezte kedvesen.

            -Miből gondolod, hogy lenne valami gond? Maximum az lehet a baj, hogy folyton faggadsz, idegesítesz, reménykedsz benne, hogy megsajnállak, és megpróbálsz másnak hinni, mint aki vagyok. Hát most nyitsd ki a füleidet, mert olyan mondok, amit mégegyszer nem fogok megismételni. Nem vagyok te, nem érdekelnek az emberek, és csak egy érdekel, a szabadulás. Tőlem akár te egész életedet eltöltheted a kínszenvedéssel, ahogy meg lesz törve az átok, annyira fogsz te engem érdekelni, mint bármelyik másik ember, egy cseppet sem jobban, csak azért, mert te nem vagyok jó emberismerő – dühöngött Chelsea.

            -Tényleg?! Akármit is mondok, kiakadsz. Megpróbálod másnak mutatni magad, pedig nem olyan vagy, mint amilyen szívtelen, önző, szuka akarsz lenni – állt ki magáért Angel. – De csak hogy tudd, ha végül megszabadulok a képedtől, többet nem fogsz jobban érdekelni, mint senki más az önző fajtádból – hazudott Angel.

            -Már ha megszabadulsz – kuncogott Chelsea érzelemmentesen. – Miből gondolod, hogy nem fogom kitépni a szívedet?

            Angel nem szólt semmit, Chelsea pedig elmosolyodott, majd felállt a székről. Elővett egy kis whiskeyt, majd leült kortyolgatni azt. 

**********

            Angel fáradtan ült az ágyán, valami könyvet olvasgatva, melynek a címén átugrott. Kinézett az ablakon. Már alkonyodott, a nap lassan eltűnt, s a hold már látszott. Hallkan felsóhajtott, majd a könyvre nézett.

            Ekkor érezni kezdte, hogy valami különös történik vele. A könyv kizuhant a kezéből, szíve kihagyott egy dobbanásnyit, és pillanatok alatt az ereje teljesen elhagyta a testét. A másik pillanatban pedig úgy zuhant a földre, akár egy halott...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés