Amikor rosszat tettem

            Ugyanolyan napnak indult ez is. Szombat volt, április első szombatja. Úgy volt, hogy eknegyünk falura, azonban mikor nyitottuk volna ki a kaput, a kutyám, Fickó, kiszaladt.

            Rémülten rohantam ki az utcára, de már azt láttam, amint eltűnik. Végigfutottam az utván, majd keresgélni kezdtem. Egyik pillanatban azt vettem észre, hogy a szomszéd udvarából szalad ki, és visszafut a házunkhoz.

            Ekkor egy különös árnyat láttam. Az öregek otthona előtt állt. Valamiért úgy döntöttem, megnézem, ki az. Ahogy közeledtem felé, úgy rajzolódott ki jobban: hófehér arca fekete haja volt – akár egy férfi Hófehérke -, azonban fekete öltözete, és gonosz tekintete miatt könnyen megtorpantam. Vissza akartam fordulni, azonban már késő volt.

            -Mi járatban? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében.

            Ijedten furdultam meg, és kezdtem futni teljes erőmből. Viszont hiába szaladtam úgy, mint eddig soha, nem sikerült meglógnom az ismeretlen elől. Nem tudtam hogyan, de előttem termett.

            -Örülnél neki, ha felkínálnám neked az örök életet? – kérdezte mosolyogva.

            -Igen – válaszoltam meggondolatlanul. Elvégre is melyik naív emberke nem örülne neki, ha egy idegen felkínálná neki az örök élet titkát? Főleg, hogy egy olyan ember voltam, aki minidg is félt a haláltól.

            Ekkor éreztem, hogy szédülök. Egy hurrikán jött létre hirtelen a fejem felett. Majd láttam, amin egy másik világ kapuja megnyílik, és az ismeretlen berepül a halhatatlanok világába, én pedig követtem őt.

            A földre zuhantam. Furcsa emberek sétáltak a város utcáin. Többen is egy tóba merültek. Mikor pedig felemeltem kezemet, hogy megnézzem, at vettem észre, hogy hófehér.

            -Mi történt velem?! – kérdeztem felháborodva.

            -Meghaltál – válaszolt az idegen.

            -De maga azt mondta, hogy az örök életet kínálja, nem azt, hogy megöl! – mondtam dühösen.

            -Azt is adtam – válaszolt.

            -Lekésett egy napot. Ma már április 2.-a van – gúnyolódtam, de már rájöttem, hogy ennek a fele sem tréfa.

            Felpattantam, és futni kezdtem a tó felé. Ahogy gyorsultam, észrevettem, hogy úgy szaladok, ahogy eddig még soha. Természetfeletti gyorsasággal rohantam, és a régi épületeket alig láttam ahogy elsuhantam mellettük. S beugrottam a tóba.

            Észrevettem, hogy az utca végén lévő tó koszos vízeiben szelem a habokat. Kiúsztam a partra, és ekkor mmegpillantottam a mentőautót.

            Testem mellett termettem, miközben a mentősök megpróbáltak újraéleszteni. Bemásztam a tstembe.

            Ijedten ültem fel, és néztem rá az egyik mentősre. Észrevették, hogy felkeltek. Ebből arra következtettem, hogy a szellemem nem csak ide-oda járkál, hanem a testemben van. A mentős odalépett hozzám, miközben is nszüleim is futottak felém.

            -Jól van? – kérdezte.

            -Igen, persze – válaszoltam. – De mi történt? – kérdeztem zavartan.

            -Elindultál az öregek otthona felé, majd valamiben elestél, és beverted a fejed. – válaszolt már anyám. – Ugye nincs amnéziád?

            -Nincs – válaszoltam. – Most jutott eszembe, hogy mi történt – hazudtam, hisz még mindig nem emlékeztem az esésre. Szívem szerint viszont ezt válaszoltam volna: még többre is emlékszek, mint amennyire kéne.

            Viszont rájöttem – még ha az egészet csak álmodtam is, és a lelkem nem járt egy másik világban -, hogy sok minden fontosabb a halhatatlanságnál, például a családom szeretete. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés