X. fejezet

Megannyi titok

Angel furcsállva nézett hátra. Chelsea a következő pillanatban szájba verte Brandont, aki az ütéstől a földre rogyott. Volt valami titkolnivalójuk, amit minden bizonnyal Angel nem lett volna szabad megtudjon. Hamilton sóhajtott egyet, közben Brandon próbált feltápászkodni, de Chelsea a visszadobta a földre, és dühös szemmel pillantott rá.

-Mit nem tudok? – kérdezte furcsállva Angel.

-Például azt, hogy mennyi 505x309x472 – válaszolt Chelsea, abban reménykedve, hogy valahogy sikerül elterelnie a témát.

-Itt már nem sikerülhet – motyorékolt hallkan Hamilton.

-Az átokról – helyesbí            tett Angel. – Ha már neked ennyi az eszed, hogy úgy gondolod, erre gondolok.

Chelsea nyelt egyet, közben még mindig gyilkos tekintettel figyelte Brandont. Az pedig láthatóan már megbánta azt, hogy felkeltette Angel kíváncsiságát, és így muszáj elmondaniuk az igazat. Viszont a bűnbánat itt már nem volt elég.

-Rajta! Te rontottad el, javítsd meg te!  - szólította fel Chelsea Brandont.

-Lehet, nem sikerül átváltoznod, hanem meghalsz – mondta Brandon.

-Ennél nyersebben nem tudtál volna fogalmazni? – pattant fel Chelsea.

Hamilton még mindig hallgatott, Angel pedig majdnem sokkot kapott. Nem. Tény, hogy nem rég haltak meg a szülei – akiket történetesen Chelsea ölt meg -, a nagynénje eltűnt, bár az igaz, hogy nem ő volt a kedvenc rokona, de csak az apja húga. Később megtudta, hogy a következő teliholdkor valami vérengző fenevaddá fog átváltozni, akkor pedig Chelsea felhasználja őt, hogy megkapja a teljes halhatatlanságot, de, mint most kiderült, lehet, meghal, nem csupán átváltozik egy Avengeré.

-Kicsi az esélye – próbálta nyugtatni Angelt Hamilton.

-De van – szólt Chelsea.

-Ennyi? Más nincs? Esetleg olyan lehetőség nem áll fenn, hogy örökké vérengző fenevad leszek, és mindenkire vadászni fogok? – kérdezte Angel, miközben könnyeivel küzködött.

-Éppenséggel... – kezdett bele Chelsea. – Meghalni sehogy sem tudsz, csupán fenevaddá változni, ebben az esetben viszont megölünk.

-Én vagyok nyers?! – szólalt meg Brandon.

-Igen, te – válaszolta már nyugodtabban Chelsea.

Angel nyelt egyet. Brandonnak igaza volt. Ha tényleg lehet, hogy meg fog halni, ne ezek közt az idióták között élje le maradék életét, hanem... hanem egy szobában bezárva, arra várva, hogy valaki kimenti, és megmenekül, majd boldogan él, amíg meg nem hal.

Kilépett a ruhatárból, majd becsapta maga mögött az ajtót. Lerohant a lépcsőn, azonban valamiért nem állt meg szobájánál, hanem ment tovább, egyenesen a könyvtár fele. Talán van itt valami titkos hely, ahol több dolgot tudhat meg az avengerekről, az átokról, és a többi misztikus dologról, amiben eddig sosem hitt.

Amint a polcok között sétált, és néha kíváncsian megfogott egy-egy könyvet, rögtön porosak lettek ujjai. Rég járhatott is bárki is – gondolta. Egy ajtóra bukkant. Lassan tett pár lépést felé, majd lenyomta a kilincset, majd hallkan tolni kezdte a lépcsőt. Egy újabb folyosót lelt meg, majd belépett a régi helységbe, és visszazárta maga után az ajtót.

Rengeteg titkos alagút lehet a házban. Már így is sokra bukkantam. Látszik, hogy úgy építették a házat, hogy ha baj van, menekülni lehessen – állapította meg. Szinte vak sötét volt, sehol egy ablak, sehol semmi. Az egyik pillanatban pedig érezte, hogy a levegő lép. Már épp sikítani kezdett volna, mikor is a lába szilárd talajra ért. Lépcső – gondolta, majd elindult ezen, és hamarosan sikerült megállapítania, hogy csigalépcsőről van szó.

Végül leért, nem tudta hova, de leért, s hamarosan tovább sétált a folyosón, míg nem világosságot látott. Jobban körülnézett, és pár, rácsos ablakra lett figyelmes, és hogy azokon nincs üveg – ezt már akkor is megállapította, mikor érezte, hogy fázik. Miközben jobban feltérképezte a helységet, egy könyvespolot pillantott meg.

1642:  Az első naplóm– olvasta hallkan. Azt mondta, ekkor változott át – jutott eszébe. Leemelte a régi naplót a polcról, majd kinyitotta azt. Sárga lapok voltak benne, igazából olyan volt, mintha csak néhány papírfecnit raktak volna egy borítóba, és azt mondták volna, hogy ez a naplóm.

1642. április 13.

Ugyanolyan napnak indult ez is, mint a többi. Azonban a reggelinél szüleim – mármint akik befogadtak – nem jelentek meg. Már ekkor ideges kezdtem lenni. Majd csak úgy betoppantak, és elkezdtek valamit mondani. Nem értettem semmit belőle, sem ők, sem valódi szüleim nem tanítottak meg más nyelven, ez pedig minden volt, csak épp angol nem. Mikor elhallgattak – legalábbis szerintem elhallgattak – elájultam. Semmi előzmény nélkül, összerogytam. Amikor pedig felébredtem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Minden izmom fájt, a fejem lüktetett, és hallottam, amint az óra a túlsó szobában ketyeg. Majd semmi baj nélkül felpattantam, de mikor a széknek dőltem, és valamiért idegességemben az egyik lábát ki akartam tőrni, sikerült. Ott álltam egy széklábbal a kezemmel, és aztán még roncsolódott kezemben. Keresni akartam szüleimet, kiáltottam utánuk, de senki sem jött segítségemre, mikor pedig kiléptem a házból, a lovak eltűntek, és egyedül voltam, a házban. Rosszul érzem magam. Segítsen valaki...

Angel furcsállva olvasta a bejegyzést. Csak úgy otthagyhatták azok, akik szüleinek adták ki magát, miközben ő tehetlenül kérte a segítséget a senki földjén. Lapozott egyet, és a következő naplóbejegyzést kezdte el olvasni.

1642. április 19.

Reggel egy ismeretlen helyen ébredtem. Amint kinyitottam a szemem, éreztem, hogy valaki egy karót döf belém. Nagy meglepetésemre azonban nem fájt annyira, mint amennyire vártam, éreztem, de nem akartam felordítani. Majd egy férfit pillantottam meg, és követelni kezdte, mondjam el, hol vannak nevelőszüleim. Hiába mondtam azt, hogy nem tudom, ő csak folyton bűntetett. Körülöttem már vértócsa volt, de őt nem érdekelte. Mikor megkérdeztem, hogy mi vagyok, azt mondta, hogy egy Avenger. Pedig... én sosem voltam bosszúálló. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy mit akarnak átváltoztatóimtól, ők azt mondták, hogy egy hatalmas bűnt követtek el. Az első avengerek között voltak, és a hatalmat magukénak akarták.Fellázadtak, és a lázadókkal együtt a fél törzset megölték, majd elmenekültek, és még most is üldözik őket. Hogy hogy találtak meg engem, azt nem mesélték el. Azonban mikor rájöttek, hogy nem tudok nekik segíteni semmiben, megakartak ölni. Én viszont az utolsó pillanatban kitértem a támadás elől, majd futni kezdtem az ismeretlen épületből. Nem tudom, mennyi ideig menekültem, míg végül sikeresen kijutottam a friss levegőre, de azt hittem, ott veszek. A hatalmas épület előtt lovak sorakoztak, én pedig az egyikkel elvágtattam a távolba. Valahogy hazajutottam pár nap után, nem tudom miért, de úgy gondoltam, hogy itt kell keresnem valamit. Összepakoltam a legfőbb dolgaimat – ebbe beleértelek téged is, kedves naplóm – ám ekkor észrevettem egy könyvet. Többször is megakadt rajta a kezem ittlétem alatt, de sosem volt bátorságom leemelni a polcról. A könyven ez a felirat állt: Avenger. Most viszont leszedtem ezt is, és egy régi zsákba pakoltam mindent. Feldobtam valahogy a ló hátára – aki nagy szerencsémre igen engedelmes volt, és nem függött gazdájától – majd elindultam. Most megálltam egy kicsit itt pihenni, Londonban, a város szélén. Valami tervet ki fogok találni, hogy eltudjak vegyülni a tömegben, mert nem élhetek örökké egy ló hátán, semmi eledel nélkül.

Angel lépteket hallott. Gyorsan visszarakta a könyvet a helyére, még épp időben, mert egy árnyat vett észre a sötétben. Nem nagy meglepetésére Chelsea volt az.

-Mit keresel itt? – kérdezte a lány.

-Megakartam tudni, hogy van-e még titkod. De nem leltem semmi említésre méltót – válaszolt Angel.

-Az 1600-as évek... három szóban összetudnám foglalni... születés, átváltozás, menekülés.

-Ennyire nem jelent semmit az emberi életed? – kérdezte furcsállva Angel.

-Nem. Eleinte még sírattam, de lassan túltettem magam rajta. Az évek alatt eltűnik belőled minden emberi érzés. Így, hogy menekülnöm is kellett, nem volt még arra is időm, hogy ügyeljek, nehogy teljesen elvesszek a süllyesztőben. Nyugi, tudok én még hős lenni, csak akarnom kell – mosolyodott el Chelsea.

-Fájdalmas az átváltozás? – kérdezte Angel.

-Most őszintén? Rettenetes. Minden éjszaka egy kínszenvedés, csontjaid erősödnek, a semmitől izmosodsz, és ez próbára tesz, mert bármennyire is már egyből erős leszel, a semmitől ez nem sikerülhet. Közben az emberi érzéseid felerősödnek, ha látsz egy szenvedő embert, abban a pillanatban segíteni akarsz. De ha segítesz neki, fájdalma rád ragad át. Majd jön az ébredés. Olyan vagy, mint egy elmbeteg. Ha meglátsz egy élőt, jön, hogy kitépd a szívét, kidörd a nyakát, hogy a tied legyen minden ereje, és te magad irányíthatatlanná válsz, ilyenkor, ha nincs segítőd, nagy az esélyed, hogy meghalsz. Később kezdesz lenyugodni, és képes leszel érezni. Ez tőled függ, hogy milyen hamar következik be.

-Mennyi ideig leszek egy fenevad? – kérdezte Angel.

-Minimum három évig. Az enyém ötig tartott, de volt, akinek többtíz évbe telt, végül belehalt – vont vállat Chelsea.

-Mostmár biztos, hogy meg fogok halni, vagy átváltozok? – kérdezősködött tovább.

-Visszafordíthatatlan. Már a születésedkor biztos volt – válaszolt Chelsea. – Késő van, vacsorázzunk, Hamiltonék már elmentek, holnap találkozóm lesz velük.

Angel nyelt egyet. Furcsállta Chelsea nyugodt viselkedését. Talán ez volt benne az emberi érzés. Talán tudja, hogy megfogok halni, és szeretné, ha nem lenne kínszenvedés a maradék életem – gondolta Angel, majd sóhajtott egyet, s követte Chelseat. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés