Az alvilág kapuja

Nyugodtan mentem az iskolába hétfőn. Mikor beléptem az osztályba egy kicsi kék emberkét vettem észre, aki pont az én székemen ült.

-Te meg ki vagy? – kérdeztem furcsállva.

-Az új osztálytárs – mosolygott.

Egyik pillanatban megváltozott. Egy lány ült a székemen. Szemeim kikerekedtek.

-Mit csináltál? – ordítottam fel ijedten és dühösen egyszerre.

-Semmi sem történt – nézett igézően szemembe.

-Akkor elmehetsz a helyemről – szóltam, majd felállt.

Leültem a székemre, de mikor utánanéztem megint csak azt a kicsi kék emberkét láttam. Mikor hátranéztem, Mártit láttam.

-Bocsi... szia! – köszöntem.

-Szia. Miért voltál vele ilyen? – kérdezte.

-De hisz ő egy kicsi kék emberke volt. Természeten meg kellett kérdeznem, hogy micsoda – válaszoltam.

-Nem. Ő nem egy kicsi kék emberke – tagadta Márti.

Kezdtek furcsává válni a dolgok. Már épp mondtam volna, hogy „de igen”, mikor belépett az új osztálytárs az osztályba. Most ismét lány  volt.

-Megmondtam. De miért is képzelődsz? – kérdezte Márti.

-Én hiszek a szememnek!

Elegem volt a furcsaságokból. Odamentem az új lányhoz, vállon ragadtam, s megszólítottam.

-Ide figyelj! Lehet, hogy a többieket átvered, de engem nem fogsz! – szólítottam.

-Hogyan? Nem értem miről beszélsz – hazudott szemrebbenés nélkül. Legszívesebben egy monoklival ékesítettem volna az arcát, de mivel ez nem volt szabad, s mivel ha még másodpercig a hazug képét bámultam volna, nem tudtam volna kibírni, hogy ne húzzak ne neki, ezért eltűntem előle.

Órák alatt egy másodpercet sem figyeltem, folyamatosan a kék kinézete járt az agyamban, ehelyett azonban egy normális lánynak tűnt. Mikor az utolsó órától is kicsengettek , ahelyett, hogy haza indultam volna, követni kezdtem új osztálytársamat.

Egy darabig a némes utcákon sétáltunk, azonban egyszer letért egy kisutcába, majd ahogy tértünk le újabb kisutcákba, lassan egy sikátorban kötöttünk ki.,

Az egész sikátort köd borította. Most jöttem rá, hogy itt tényleg a természetfeletti erők játszanak. Egész nap sütött a nap, most pedig mindent köd borított. Egy régi kapura lettem figyelmes, ami épp zárult be. Mielőtt bezáródott volna, ledobtam a táskámat, és besiettem rajta.-Ember! – hallottam egy kiáltást.

-Ember! – jött egy újabb.

-Szabaduljunk!

Nem értettem. Rengeteg kicsi kék emberke rohant felém, ám én futni kezdtem. Mikor kijutottam volna, valami nem engedett.

-Élve ember nem jut ki az alvilágból – hallottam egy ismerős hangot. Mikor megfordultam új „osztálytársamat” pillantottam meg, kék formájában.

-Mit akartok tőlem? – kérdeztem.

-A boszorkányperek idején a boszorkányok átkot szórtak azokra az emberekre, akik ellenük nyomoztak. Szatmárnémetibe száműztek őket a családjukkal együtt, kék emberekké varázsoltak ezeket az embereket, és csak egy emberáldozattal lehet megtörni az átkor. A sésze az is, hogy nem tudunk innen kimenni. Csak azért tudtam kijutni, mert egy kékember áldozattal ezt kapjuk. A te eljöveteleddel azonban az átok megtörhető lesz – szólt.

Nem akartam elhinni. Egy kulcsot leltem meg, megragadtam, s futniu kezdtem a kapu felé, ekkor az egész egybeolvadt, s kijutottam az alvilágból. Azt vettem észre, hogy egy szál pizsamában álldogálok a járdán, s a következő pillanatban egy autó fénye világított meg.

Visszazártam a kaput, majd a házajót is, s a szobámba siettem. Megráztam a fejem. Máskor próbáljak meg nem alva járni. Ezzel vissza is aludtam. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés