VI. fejezet

Vallomás

            Mikor felébredtem, a szobámban találtam magam. Minden részem fájt, és alig éreztem a végtagjaimat. Mikor egy rövid időre sikerült kinyitnom a szemem, észrevettem, hogy a nap már hét ágra süt, de nem volt időm tovább szemlélni a dolgokat, mert vissza is csukódott. Az esti eseményekre alig emlékeztem, inkább csak foszlányok voltak.

            Lassan kikászálódtam az ágyamból, s észrevettem, hogy ruhástól lettem bedobva az ágyba. A hasam üres volt, és rettenesen fáradt voltam. Kihúztam a sötétítőt, hogy a nap meleg sugarai melegítsék fel a hideg szobát, mert az igencsak lehűlt. Minden bizonnyal Lorainne nem tett újra fát a tűzre, csak mikor még idejöttünk. Megfogtam a kályha előtt tartózkodó fákat, és néhányat bedobtam a kályhába, s szerencsémre sikeresen meggyúlt.

**********

            Miután elkészülődtem és lementem a nappaliba Lorainne-t, vagy kit vettem észre, aki már most nekiugrott az italnak. Megpróbáltam levegőnek nézni, mert nem is akartam megbeszélni az esti dolgokat. Leszúrtam őt, mégha valaki megszállta a testemet. De még nem tudtam feldolgozni sem szüleim halálát, sem azy, hogy a nagynéném valami alakváltó nem is tudom mi. Nem volt szerencsém, mert mikor meglátott megszólalt.

            -Beszélnünk kéne – kezdte.

            -Nem, nem kéne – semmi kedvem sem volt egy vallomáshoz.

            Elmentem mellette, és beléptem az ebédlőbe. Elővettem a hűtőből egy kis ételt, és lassan elkezdtem készíteni. Eszembe jutottak a tegnap este történtek, és féltem, hogy valak imegint megszállja a testemet, és ismét valami visszafordíthatlan dolgot csinálok. Nem mehetett le a torkomon nyugodtan egy falat sem, mert Lorainne belépett a helységbe.

            -Figyelj, Angel. Ha én azt mondom, hogy beszélnünk kell, akkor beszélni is fogunk, érted? Csak ne mondd azt, hogy téged nem érdekel az igazság – szólalt meg Lorainne.

Bólíntottam. Nem akartam ismét kapni egy akkora pofont, mint az este, így inkább meghúztam magam. Megvárta, míg befejezem az evést, aztán elindultunk valahova.

**********

            Hamarosan Lorainne kinyitott egy ajtót, s az udvaron találtam magam. Magas fák árnyékot takartak, a hó itt-ott belepte a füvet, a  tó pedig már lassan kiolvadt. Gyönyörű, régi köves járdán kezdtünk haladni. Minden mesébe illet. Kivéve talán az, hogy egy szörny társaságában sétáltam ezen az álomhelyen. Mintha már jártam volna itt.

            -Régen nem így nézett ki – mondta Lorainne, majd sóhajtott egyet. – Szeretnéd, ha inkább azzal kezdeném, hogy ki vagyok én?

            Csodálkoztam. Lorainne képes lenne bevallani titkát nekem. Bólíntottam egyet, mert semmi kedvem sem volt hirtelen beleesni a dolgok közepébe, inkább kezdje onnan, hogy mégis micsoda vagy kicsoda ő.

            -Chelsea Leavold vagyok – már itt megnémultam. Szóval ő nem Lorainne. Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki belőle. Hagytam, hogy inkább ő beszéljen. – 1624-ben születtem Angliában, jelentéktelen szülők gyermekeként. Szüleimnek nem volt pénzük, és csak annyit értek velem, hogy még egy gyermeket kellett etetniük. A tanyánk közelében 1639-ben egy pár keresett kimenetelt a végtelen pusztaságból. Nem születhetett gyermekük, így apámék túladtak rajtam, mit sem sejtve, hogy ezzel veszélybe sodorják lányukat. Eleinte segítettek nekem, sikeresen felnőttek. Viszont 1642-ben, tizennyolcadik születésnapomkor szörnyű dolog történt velem. Megismertem valódi szüleimet. Avenger, azaz bosszúálló emberek voltak. Az Avengerek történelme egészen időszámításunk elé nyúlik vissza, és emberfeletti erővel, halhatatlansággal vannak megáldva. Átváltoztattak. Ezt így ima segítségével tették meg. Mint később kiderült, átváltoztatóim a rossz oldalon álltak, egész életemben menekülnöm kellett, hogy ne haljak meg. Utolsó reményemet a Nelson családban láttam – mondta.

            Próbáltam megnyugodni. Sokként ért ez a sok hirtelen rámzúdított információ. Ekkor Chelsea, ha már ez a neve, megmutatta valódi külsejét. Kissé hullámos, éjfekete, hosszú hajjal rendelkezett, zöld szemekkel. Annyira hihetetlen. Egy majdnem 400 éves lánnyal állok szemben. A családom pedig... megakartam tudni.

            -Milyen reményt? Miért? – kérdeztem furcsállva.

            -Régen történt. De a Nelson család tegjai régen a legnagyobb Avengerek voltak. De ők követelték az érzelmeket, a nyugalmat, a testvérességet.  Ez bennünk nincs meg. Végül kitagadtuk, és mind újra emberek voltak. Viszont sosem tudták örökké elfeledni a bennük folydogáló Avenger vért. Mi több, az emberi vér és az Avenger vér keveréke egy gyilkost, egy olyan félvért hoz létre, aki minden Avenger életére veszélyes. Erősebb, mint bárki, és mégis csak a bosszú hajtja, hogy minden Avenger életét elvegye. De ez nem minden Nelsonnal adatik meg. Csak néha, születik egy gyermek, aki különös erővel rendelkezik. Ha pedig foglyul ejti valaki, az illető örökké magasabb rangú lesz mindenkinél.

            Nem érdekelt engem Avenger vagy sem, erős, vagy sem, bosszúálló vagy sem, gyilkos vagy sem, pofonvágtam. Zöld szemei hirtelen sárgává váltottak, és én is kaptam egy hatalmasat, akkorát, hogy le is estem. Felültem, de felállni már nem volt elég erőm. Ebben a pár másodpercben jobban szemügyre vehettem a környéket. A távolban egy kicsinyke vízesés csobogott, és gyönyörű madarak csiripeltek, már-már azt hittem, hogy hirtelen egy vadasparkban vagyok, mert ekkor a fák között egy szarvast vettem észre, aki amint megpillantott minket gyors iramban futott el.

            -Idióta! – szídott. – Miből gondolod, hogy ez a tervem?!

            -Pofozós! – ordítottam vissza, mert elment az eszem. De mégis, ha már így is, úgy is meghalok, legalább haljak meg úgy, hogy felnyomtam egy Avenger vérnyomosát.

            Az egyediség kedvéért, most Chelsea-től egy nyakleveset kaptam, majd egyet a hátamra. Kezdtem úgy érezni magam, mintha én lennék a rossz kislány, ő pedig az elverős anyuka. Mikor ismét a földön találtam magam ellenőrizni kezdtem, hogy nem tört-e el semmim. Hallkan felkuncogott.

            Nem volt kedvem tovább hallgatni az idiótaságait. Felálltam, majd mint egy sértődött hölgyike gyorsan elindultam egyenesen a hatalmas, régi ház felé, ahol felmentem a szobámba, és bezárkóztam.

**********

            Secret’s City, 1841
            A frissen felépített ház már készen állt a fogadásra. Mr. és Mrs. Nelson, valamint Cody Nelson már kint állt, arra várva, hogy a hintó beérjen. Hamarosan a csöndet patadobogások törték meg, és már látni lehetett a lovakat, majd a hintót is. A távolból érkeztek, és most megálltak. A kísérő kinyitotta az ajtót, majd kilépett a hintóból egy sötét hajú nő, őt követte egy férfi.

            -Ó, Miss Leavold! – lehetett hallani Mrs. Nelson boldog hangján.

            -Örvendek, hogy találkoztunk, Mrs. Nelson. Önnek is, Mr. Nelson, Cody. Hadd mutassam be a testvéremet, Hamilton Levadold-ot is. Úgy döntöt, ő is velem tart, legalább egy rövid időre – mosolygott Chelsea.

            -Mindenkit szívesen fogadunk – mondta még mindig mosolyogva Mrs. Nelson.

            Mrs. Nelson mosolyogva ment be a házba, őt követte Cody és Hamilton is. Mr. Nelson viszont farkasszemet nézett Chelsea-vel. A nő bátran tett egy lépést a ház felé, ám mikor belépett volna a férfi megragadta a karját.

            -Maga nem megy be soha az én házamba – ellenkezett.

            -Ó, igazán? – kérdezte Chelsea. Zöld szemei sárgára váltottak.

            -Nem engedhetem meg, hogy akár egy ujjal is hozzányúljon a fiamhoz. Ő az enyém. Nem fogja magához venni – ellenkezett a férfi.

            Chelsea halványan elmosolyodott. Egy lépést tett a férfi felé, aki védekezően hátrált egyet. Újra egy lépés, újra egy hátrálás. A következő pillanatban Mr. Nelson majdnem a földön landolt, hisz a lépcsőn történt minden. Azonban Chelsea kinyújtotta kezét, és a férfi, végül rémületében megragadt a nő kezét. Ekkor az teljes erejéből hátradobta Mr. Nelson-t.

            -Azt csinálok, amit akarok Azzal, akivel akarom. Több vagyok, mint ön, és mindig is több leszek – mondta Chelsea, majd belépett a házba. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés