Önelraboltatás

            Vasárnap délelőtt volt, kint órási pelyhekben hullt a hó már napok óta. A szobám ablakán a jégvirágokat lekaparva sikerült kikandikálnom. Hatalmas hó volt, ezért aztán úgy döntöttem, kimegyek. Felkaptam magam a kabátot, csizmát, és kimentem az udvarra. Mikor megtettem az első lépést lábam térdig belesüllyedt a hóba, de még éreztem, hogy nem állok stabilan. Ekkor valaki nekemdobott egy hógolyót. Ám mikor szétnéztem senkit sem láttam.

            Nem gond, sétálok egyet – gondoltam, majd kiléptem a hatalmas hóból, s beszóltam szüleimnek, hogy megyek egyet sétálni, majd elindultam. A szomszéd gyümölcsfáit, a házak tetejét hó borította, én pedig már tiszta havas voltam, és máris rettenetesen fáztam. Ahogy ott sétálgattam megláttam a régi raktápületet, ami már többtíz éve elhagyatott. Azonban most hangokat hallottam, amik onnan jöttek. Mivel soha nem tudtam fékezni kíváncsisságomat, így a raktár felé indultam.

            Megragadtam az ajtót, hogy kinyissam, ám az be volt ragadva. Ekkor beszédet hallottam, majd lépteket. Valaki kinyitotta az ajtót. Megfogott, befogta a számat, és bevitt a régi raktárépületbe, ahol ledobott a földre.

            Úgy tettem, mintha elájultam volna a hirtelen zuhanástól. Sikerült szemügyre vennem kicsit a raktárt, ahova mindig is beszerettem volna jutni. Persze nem így. Néhány helyen láttam némi termést, minek inkább már csak a maradványa volt. A fából készült épületen ott éktelenkedett néhány hatalmas lyuk, így aztán a hó és a hideg is bejutott az épületbe, ahol fogva tartottak engem.

            -Mit akarsz vele? – hallottam egy férfi hangot.

            -Kaphatnánk érte váltságdíjat. Talán néhány bérgyilkos segítségével tényleg elintézhetnénk az egészet. Ugye te sem gondolta komolyan, hogy ketten végzünk el mindent?! – jött a válasz.

            Szóval terroristák. Nem csupán egyszerű váltságdíj-követelők, de még gyilkosságot is talán véghez akarnak vinni. Úgy éreztem, hogy ez több a soknál. Nem szerettem volna senki halálát segíteni. Még ha ilyen módon is.

            Elmentem a közelemből, így rögtön kihasználtam a helyzetet. Hallkan felálltam, majd tettem egy lépést. A lépcső csupán pár lépésnyire volt tőlem. Ők pedig jónéhány méterre álltak a lépcsőtől, és valami fegyverekkel motoszkáltak.

            Nem elég figyelmesek – gondoltam. Sajnos az ajtó előtt álltak, így ez volt a legjobb ötlet, hogy felfele menve próbálok szabadulni. A lépcsőhöz értem. Tettem egy lépést, ám nyikorgást hallottam. Idenéztek.

            -Ember! Képzelődünk! Inkább igyunk a tökéletes tervre – szólalt meg az egyik. Megnyugodtam. Röhögni kezdtek, majd az egyik pálinkát öntött két pohárba, s egyszerre megitták, majd újabb italokat vettek elő.

            Mély levegőt vettem, majd hallkan elindultam a fából készült, régi, néha nyikorgó, korlát nélküli lépcsőn. Már az én oldalamon állt, s hagyta, hogy felmenjek rajta. Itt már kevesebb raktárban hagyott termés volt, csupán néhány volt egy kis maradvány.

            -Te! Hol van a lány? – kérdezte az, aki előbb még biztos volt abban, hogy képzelődnek.

            Lépéseket hallottam, majd a lépcső hangos nyikorgását. Nem tudtam hova menekülni. Fellépcsőztem a második emeletre, de itt sem volt semmi. Már csak a padlás maradt. Felmásztam a létrán, és észrevettem, hogy itt rengeteg régi széna és szalma van. Kihasználtam ezt a helyzetet, s elbújta. Hamarosan üldözőim is felértek.

            -Itt nincs – szólalt meg az, aki elrabolt engem.

            -Talán elbújt – válaszolt a másik.

            -De ha csak úgy tett?

            -Jó, tudod mit?! – kezdett el emelt hangon beszélni a másik. – Te menj le, és keresd ott. Én keresem itt.

            Miután megbeszéltek a tervet megijedtem. Hisz ha menekülni próbálok akkor a másik várni fog. De azért mégis e mellett döntöttem, mert így legalább van esélyem megmenekülni.

            A másik lement, ám valaki maradt, s keresgélni kezdett a régi széna között. Hallkan a kijárathoz értem, míg a másik pont távolodott. Gyorsan kicsúsztam, és aztán a második emeleten találtam magam. Lefutottam az elsőre, azonban most fentről és lentről is közeledni kezdtek felém.

            Nem volt náluk fegyver. Ez jól jött. Távolodni kezdtem a lépcsőtől, majd hamarosan futásnak eredtem mikor a megfelelő pillanat volt. Le a lépcsőn, majd futottam végig a földszintem, miközben üldözőbe vettek. Én viszont futottam, s mire leértek kinyomtam az ajtót, s kirohantam a hóbam egyenesen a főút felé.

            Örökkévalóságnak tűnt az egész. Viszont kiértem a főútra, és már láttam kisutcánk elejét. Mivel elrablóim nem szerettek volna nyílvánosan lelőnni, így hazajutottam. Mielőtt eltudtak volna menekülni, felhívtuk a rendőröket, akik elkapták őket.

            Így történt, hogy egy egyszerű nap megélésé helyett egy akciófilmbe csöppentem. De szerencsére csodák csodájára minden jól végződött. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés