II. fejezet - Düh

            (Angel szemszög)

            Kihallgattam Lorainne és a rendőr beszélgetését. Nem! Ezt nem tehetik velem. Én nem mehetek el Lorainne-hez! Az a nő csak pár évvel idősebb nálam, egész nap részeg, és utál engem. De azt mondta, hogy elvállal. Ilyen nincs. Távol a barátaimtól, távol mindenkitől, távol a civilizációtól, van egy háza, ami már jó rég megvan, és a többiek azt a házat, ha meg is említettem röhögve szellemháznak mondták. Én pedig oda fogok költözni. Miért nem élhetek itt? Miért nem költözök ő ide? Mindig nekem kell alkalmazkodnom. Ez nem szép. Én itt akarok maradni. Itt is fogok.

            -Angel! – hallottam egy női hangot. Ki másé lehetett volna, mint az én drága nagynémémé?! Nem akartam visszaszólni neki, így aztán nem is tettem meg. Újból kiáltott. De miután most sem válaszoltam neki, úgy döntött, feljön értem, mivel hallottam ahogy valaki jön fel a lépcsőn. Nem láthat meg így.

            -Muszáj most? – kiáltottam ki a szobából, abban reménykedve, hogy esetleg megtorpan. De egyre közelebbről és közelebbről hallottam a lépteket. Aztán pedig ismét megszólalt.

            -Igen, Angel – szólt, majd belépett a szobámba.

            Legszívesebben elbújtam volna, hogy meg se lássam azt a részeges nőt. Már innen éreztem az alkohol szagát. Felkuporodtam az ágyamra, és dühös tekintettel néztem, hogy mit csinál az én szobámban. Nincs itt semmi keresnivalója. Ez az én, saját lakosztályom. Ahogy anya, és apa mindig mondta... ismét rámtört a sírás.

            -Ne sírj – kezdett el vígasztalni. Most pedig a szomorúság és a düh keveredett egymással. – Elhiszem, hogy szomorú vagy. Én is az vagyok.

            Elegem volt ebből. Játsza, hogy mennyire szomorú, amiért meghalt apám, vagy anyám. Nem tűnt szomorúnak. Maximum azért lehetett szomorú, mert kell gondozzon engem. Na, ezért én is szomorú voltam. Éreztem, hogyha nem ordítom ki magam, akkor rosszra fordul a dolog. Nem akartam őt nézni, a nevét sem akartam hallani, mert ő számomra mindig is egy senki volt. Az is lesz. Végül úgy döntöttem, kiadom magamból az, ami bennem őrlődőtt.

            -Kérlek, most hagyj, Lorainne! Pont te vagy az a személy, akivel megakarom beszélni gondjaimat?! Nem, te vagy az utolsó! Egyedül szeretnék lenni. Szeretnék nélküled élni! Mert, mert amit érzel irántam, azt viszonzom! – ordítottam fel.

            Lorainne most sem szeppent meg. Ám reakciója váratlan volt. Egy hatalmas pofont kevert le nekem, aztán eltűnt. Legszívesebben utánna ordítottam volna, de végül nem tettem, mert a sírás kitört belőllem, és nem tudtam megszólalni. Nem a pofon miatt sírtam, hanem mert szüleim meghaltak. Az is bántott, hogy ő így reagál erre. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ennyit arról, hogy mennyire szeretne engem vígasztalni. Kijavítanám. Mennyire szeretne engem pofozgatni. Így aztán tovább sírtam.

            (Lorainne szemszög)

            Feldühített. Úgy viselkedett velem szemben, mintha ő valamivel is magasabb rangú lenne. Mostmár nem sajnáltam őt. Rögtön átcsaptam önsajnáltató módba. Miért van az, hogy én pont egy hisztis, elkényesztett kislányt kell gondjaimba vegyek?!

            Nem bírtam tovább. Mivel a rendőrök már elmentek, bátran elővettem a whiskey-s üvegemet, és az egészet lehúztam. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Nem akartam őt nevelni. Már most megvolt róla a véleményem. Nem is állt szándékomban változtatni ezen. Mivel minden italom elfogyott, úgy döntöttem, elmegyek a kocsmába.

            Megfogtam a kocsikulcsot, és kiléptem testvérem villájából. Sosem szerettem ezt a helyet, és hatalmas örömként éltem meg most is azt, hogy kiléphetek innen. Autóm felé igyekeztem, majd beszálltam, s elindítottam az autót. Nem néztem, mekkora sebességgel indulok. Mellettem volt a táskám, miben volt egy jó nagy adag pénz – ami igazából Thomasé volt. Így mentem tovább, egyenesen a legközelebbi kocsmához.

            Ekkor valaki kezdett felém hajtani. Fékezni akartam, de észrevettem, hogy órási sebességgel haladok. Képtelen voltam ezt a manővert véghez vinni, s hamarosan drága autóm összeütközött egy vén tragaccsal. Hatalmas ütés volt, fékeztem, de már késő volt. Nagy sietségemben elfelejtettem bekapcsolni a biztonsági övet, s kirepültem az ablakon. Nem éreztem, mikor esek le. Még előtte elkábultam.

            (Angel szemszög)

            Még hallottam, amint Lorainne elmegy, de nem törődtem vele. Maximum örültem. De azért mégiscsak sírtam. Végül akkor álltam meg, mikor hallottam, hogy nyílik ki az ajtó. Mármint az az ajtó, ami kint volt. Furcsáltam, mert azt hittem, hogy Lorainne ügyel az ő kis kocsikájára, nehogy valaki ellopja, ehelyett viszont nem húzta be. Nem is érdekelt.

            Kinyílt a másik ajtó is, majd be is zárult. Hazajött. Ezt is furcsálltam, hisz ennyi idő alatt? Mégis hova mehetett el. Kocsmába. Márpedig onnan nem jön haza az ember fél óra múlva. Arra számítottam, hogy majd egy rendőr vagy valaki hozza haza holtrészegen. Ehelyett nyugodtan hazajön, fél óra kocsmázás után. Rögtön az emelet felé vette az irányt, mert hallottam, amint valaki jön fel a lépcsőn. Hamarosan nyílt ki az ajtó, és természetesen Lorainne jött be rajta.

            -Mit akarsz?  - kérdeztem dühösen.

            -Sajnálom. De indulnunk kellene. Legalábbis pakolnod azért kéne. Tudom, hogy nehezen bírkózol meg ezzel, de meg kell tenned – szólt. Megint kedveskedni akar.

            -Nem megyek sehova – ellenkeztem.

            -Nem maradhatsz itt egyedül – válaszolt.

            Megráztam a fejem. Eszem ágában sem volt vele menni valahova is. Ám volt valami, ami mindennél furcsább volt. Nem éreztem rajta az alkoholszagot. Ráadásul a kocsmában átöltözött, mert nem az a ruha volt rajta, amivel elindult. Lehet, hogy inkább úgy döntött, vásárolgat – gondoltam, mert újnak tűnt ruhája. Nem volt időm morfondírozni, mert csörögni kezdett a telefon. Rögtön ugrott volna. Az én telefonomhoz. Soha!

            -Háló – szóltam bele anélkül, hogy megnézzem, ki hív.

            -Angel Nelson? – kérdezte a hang, egy igennel válaszoltam. – A nagynénjéről lenne szó. Baleset érte. Aztán a teste eltűnt. Tudom, hogy...

            Ez nem lehet...  itt van előttem az, akiről beszélnek. Elejtettem a telefont, és nem hallottam, hogy mit mond tovább a rendőr. Lorainne-re néztem, aki úgy nézett rám, vagy inkább a telefonra, mintha az maga lenne az ördög. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés