Szellemölés

            -Morgan, kérlek – nyöszörgött Adrienne.

            -Igen? – kérdezett rá Morgan, majd elmosolyodott, Adrienne ám nem tudottt ennek túlzásba örülni, hogy sarokba van szorítva.

            Connor még mindig fának támaszkodva nézte a jelenetet. Mintha élvezte volna, hogy Adrienne sarokba van szorítva. Bár aggódott, hisz a gyémánt nagy kincs volt számára, s miután felfedezte a gyűrű erejét, az is. Most pedig mindkettő egy leendő áldozatnál van. Elég rossz helyzet.

            -Hadd adjam meg magamnak a kegyelemdövést – szólt hallkan Adrienne.

            Hirtelen természetfeletti sebességgel egy fának lett nyomva úgy, hogy már egy olyan erős ütésről egy ember biztos ha nem is halt volna meg, de elkábulni elkábult volna. Nyaka szorítva volt, és láthatóan vetélytársa nem is erőlködött. Mikor megpróbálta enyhíteni a szorítást minden erejét bevetette, ám olyan harc volt, mintha ember harcolt volna fearsome ellen. Vagy még rosszabb.

            -Mint mondtam, szörnyű halált kell halnod. Hmm... mit szólnál a mártírhalálhoz? Akkor biztos nem ébrednél fel többet, a lelked örökké elveszne, kínlódnál utolsó pillanataidban, a legrosszabb. De hisz te mit csináltál néhány szerencsétlennel? – mondta Morgan. Újra mosolygott.

            Connor megrémült, hisz tudta, hogyha ez lesz, akkor minden erőforrás veszni fog. Felállt, hogy igenis védje azt, amit őt illeti, ám hirtelen lebénult. Morgan mérged adott be neki. Nem kábult el, csupán képtelen volt mozogni. Közbenha ez nem lett volna elég, szörnyű fájdalmat is okozott neki a bénító. Nem tudta semmiképp sem gyengíteni.

            Morgan újra vigyorgott, úgy, hogy az már rendesen idegesítő volt. Miközben a szellem azzal volt elfoglalva, hogy megnézze, Connor sikeresen lebénult-e, Adrienne előkapta a kését, ám mielőtt bármi végzeteset is tudott volna csinálni Morgan megragadta, és az erdőbe dobta, a távolba. Adrienne nyögött egyet.

            -Előkészítem a tüzet – mosolygott Morgan, majd egy könnyű mozdulattal elkábította Adrienne-t.

            Rosalie lassan lépett az erdőben. Mezitláb volt, s a sárga falevelek helyett sárga üvegek voltak. Lehetetlen volt egy lépés is anélkül, hogy minimum egy sérülüst ne kapj. De a fák kardhoz hasonlító ágai is könnyen okozhattak volna hatalmas fájdalmat. Össze-vissza vágott régi rudarabok voltak rajta, vércseppek pedig mindenhol. Magán kivül több tíz nőt és férfit is látott az erdőben, akik ugyancsak úgy voltak felöltözve, s a fák mögött bújtak meg. Néhányan elvesztett szívüket keresték, volt, aki a kést próbálta kiszedni magából, de volt olyan is, aki Rosalie-hoz hasonlóan rémülten bolyongott az erdőben. Sikítani szeretett volna, de képtelen volt. Futásnak eredt, és futott, csak futott. A sárga üveket csak úgy vágták lábát, ruhája már-már leesett róla, de végül egy tisztásra ért. Rengeteg ugyanolyan szerencsétlen volt ott. De volt valaki, aki más volt. Királyi ruhába volt felöltöztetve, öntelten vigyorgott. Valakire emlékeztette Rosalie-t, de nem tudta, kire.

            -Már vártalak – szólalt meg a férfi.

            -Engem? – kérdezte furcsálva Rosalie.

            -Igen, téged, lányom. Morgan vagyok. Így néztem ki régen. De ez mind csak hazugság. A képzeleted játéka. Most is olyan vén vagyok – láthatóan még mesélte volna tovább Morgan, ám Rosalie bátran félbeszakította.

            -Miért keres maga marha!? – ordított fel dühösen.

            -Ne marházz le engem. Adrienne hazudott neked. Én nem akarok áldozatot. Csupán bosszút akarok állni. Már csak őt akarom megölni. Ő az egyetlen, ki megérdemli a halált.

            Rosalie szíve hevesebben kezdett verni. Adrienne mennyit segített neki. Most pedig ellene van. Mindenki ellen. Csak magát akarta védeni. De miért kérte akkor az áldozatokat?! Tán bosszút akart állni?

            -Viszlát. Remélem, Rosalie, még találkozunk – szólt Morgan, majd Rosalie elájult.

            Adrienne lassan kezdte kinyitni a szemét. Meg volt kötözve. Látta Connor-t, aki még mindig bénán állt ott, bár mintha már apró mozdulatokat képes lett volna tenni. Aztán Morgan-re esett a tekintete, aki meggyújtotta a tüzet, és valamilyen lövedékkel babrált.

            -Nem ölhetsz meg – szólalt meg Adrienne.

            -Miért nem? – fordult hozzá Morgan.

            -Visszajöhetsz. Tudom, hogy jöhetsz vissza. Úgy, hogy fiatal légy. Kérlek! – mondta.

            -Hogyan? – kérdezett rá Morgan.

            -Elmondjam, hogy aztán végül tűzre dobj? – kérdezte Adrienne.

            -Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? Hisz mindig hazudsz – szólt Morgan.

            -És én? Te is mindig hazudsz, csak ne tagadd – beszélt vissza Adrienne.

            Morgan-nek láthatóan betelt a pohár. Megragadta a bénító lövedéket, és lövésre készen állt. Lőtt, ám hirtelen Adrienne kiszabadította magát a fogságból, és elkapta a lövedéket. Morgan furcsállva nézte a lányt.

            -Nem ölhetsz meg – betűzte Adrienne.

            Morgan legyintett, és vette elő az újabb lövedéket. Lőtte, viszont pár ezredmásodperccel azelőtt, hogy célba ért volna a lövedék Adrienne kitépte a saját szívét, és csak a következő pillanatban ért célba a lövedék. Morgan most tényleg megijedt. Futott a testtért, hogy tűzre dobja, ám mikor megragadta a holttest égni kezdett, a gyűrű és a gyémánt lobbant először lángra, majd azt követte a test, és végül tizedmásodpercek alatt elhamvadt. Morgan megijedt, de láthatóan Connor volt az idegesebb...

            Rosalie szemei hirtelen nyíltak ki, majd szíve gyorsabban kezdett verni, levegőért kapkodott, olyannyira, hogy az őt ölében tartó Richard megijedt, és végül a lány a földön landolt, egyenesen a betonnak esve.

            -Jól vagy? – pattant fel Richard.

            -Igen... csak álmodtam. Morgan-nel. Azt mondta, hogy nem is akarja az áldozatokat. De én már nem tudok neki hinni. Vagy ő, vagy Adrienne, az álmomban is hazudott. És nem tudom, hogy kinek higyjek. De Morgan azt mondta, hogy már csak Adrienne-t akarja megölni, vajon mit jelent ez?

            Richard vállat vont, majd intett Rosalie-nak, hogy induljanak. A lány nem értette, miért és hova akar menni a fiú, de az pontosan tudta, hogy hova mennek. El.

            -Morgan? – hallatszott egy női hang,

            Morgan a hang irányába fordult. Az ismeretlen feketébe volt öltözve, sötétbarna, kishíján fekete, hullámos haja volt, szemei sárgák, arca dühös. Hamarosan a férfi tudta azonosítani ki keresi az Ő földjén: Adrienne.

            -Te meghaltál! – ordított fel félelmében.

            -Igen. De most itt vagyok. Te is itt vagy. Te is meghaltál. Tudod, a gyűrű és a gyémánt csinált valami hókuszpókuszt, hogy az egész hatásosabb legyen. Nem fogok miattad meghalni, Morgan. Kapzsi, mindent akaró, öntelt férfi vagy, és örök kárhozatra ítélteltelek. A gyűrű. Segíteni fog nekem, hogy rosszabb sorsod legyen, mintha csak simán meghalnál – mondta.

            Morgan alig kapott levegőt, már Adrienne puszta jelenléte is feldühítette. Megragadta gyűrűjét, ami most nem plusz erőt ad neki, hanem rossz sorsa küldi. Ám mielőtt lehúzhatta volna Adrienne megfogta ujját, és nem engedte, hogy bármit is tegyen. Másik kezével folytogatni kezdte, majd egy könnyed mozdulattal kitépte a szívét, és véget vetett második életének is, s elküldte a harmadik, szenvedőre.

            Rosalie az erdőben rémülten felordított, összeesett, alig kapott levegőt, Richard próbálta segíteni. Ott kapálózott a földön, ijedten. Szemei folyamatosan színt váltottak, hol piros, hol sárga, hol kék, hol barna, hol zöld színben pompáztak.

            -Mi történik velem?! – ordított fel sírva Rosalie.

            -Ha a létrehozód eltávozik az élők sorából, egy negyedik kifejledési pontra érsz, ami az utolsó. Első az első ölés előtti, második a kifejlettlenség, ami pár napig tart, aztán a kifejlettség, de nem a tökéletesség. Ez a folyamat fél órába telik, rettentően fájdalmas, de túl fogod élni, mert erős vagy. Segítek neked – mondta Richard, majd együtt próbálták lekűzdeni a fájdalmas folyamatot.

            Connor felállt. Morgan eltűnt, legalábbis elhamvadt. Adrienne is, vele együtt minden, ami értékes lenne. Most pedig ő itt áll, még félig lebénítva, semmi nélkül, nevenincs erdő közepén, egyedül, testvér, segítő nélkül. Adrienne mindent elpusztított, Connor szerint még tőle az is kitelhetett, hogy csak azért, hogy idegesítse a férfit.

            Ekkor hangokat hallott. Még nem volt jó a hallása, így minden bizonnyal közelről jöttek a hangok. Hamarosan pedig egy női alakot látott meg. Feketébe volt öltözve, elkenődött sminkje volt, hosszú, hullámos, majdnem fekete haja. Rögtön megismerte: Adrienne volt az.

            -Most nézd meg hogy nézek ki. Elszakadt a ruhám, és úgy nézek ki, mint egy múmia. Szóval. A közelben kell keresnem egy helyet, ahol rendbehozhatom magam – mondta.

            -Mit keresel itt? – kérdezte furcsállva Connor.

            -Szóval azt mondod, hogy olyan gyémánt volt a birtokodban, aminek nem ismerted képességeit, és egy olyan gyűrűt adtál valakinek, aminek szintén nem ismered a képességeit. Amúgy bocs a gyémánt miatt, de nem akartam megdögleni. A gyűrű és fontos volt számomra, de megígértem Morgan-nek, hogy a pokolra juttatom – válaszolt Adrienne, majd elmosolyodott. – Itt maradsz egyedül az erdő közepén, ahol halottak ölhetnek meg, vagy jösz velem és lejáratod magad, hogy egy koszos senkivel mész a városba. Akinek különben drága ruhái vannak, dehát elszakadt.

            Connor furcsállva nézte Adrienne-t, aki még mindig mosolygott. Vállat vont. Adrienne mosolya mégjobban kiszélesedett, ám Connor nem mozdult.

            -Ne tereld a témát. Ha azt akarod, hogy veled menjek, mondd el az igazságot, Adrienne – szólt Connor.

            -Hát jó – kezdett bele Adrienne. – Szóval, megelégeltem Morgan viselkedését. Mintha ő lenne a főnök, minden lányt ott csábítgatott, vigyorgott, nálam is bepróbálkozott, és ezért megkértem az egyik haveromat, hogy csináljon egy öregítő szert. Szóval, beadtam neki, jól megöregedett, és azt hazudtam neki, hogy te voltál. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de nem akartam meghalni, és azt is tudtam, hogy téged nem tud megölni... legalábbis gyémánt nélkül. Aztán elkezdte a hadjáratot, de én nem tudtam nézni ahogy ez meg. Így elmentem, és megöltem. De nem tudtam elégetni a testét, mert segítséget kért, és már jöttek is a barátai. Elmenekültem, aztán bűntudatból elkezdtem gondoskodni Rosalie-ról. De mikor kitudódott, hogy én voltam, mérges lettem, és hazudtam neki, mert azt akartam, hogy ő is rosszul érezze magát. Innen már te is tudod. Az ujjáéledésről pedig... a gyémántnak ez a képessége is megvolt. Ennyi. És tényleg, nagyon sajnálom.

            -Mert elmondtad az igazságot nekem. Megbocsátok. De ígérd meg, hogy legközelebb nem csinálsz semmit. Na menjünk, járassuk le együtt magunkat, én sem nézek ki valami gyönyörűen – mondta Connor, majd ő is elmosolyodott, aztán pedig eltűntek a sűrű lombok között.

            Eltelt a fél óra. Rosalie megnyugodott. A levegőt már lassabban vette, nyugodtabb volt. Richard ott volt mellette. Végül mindketten elmosolyodtak. Rosalie felpattant, majd Richard szemébe nézett.

            -Öm. Mit szólnál, ha most elindulnánk. Együtt. Valahova. Járnánk a világot, ha kéne, segítenénk egymásnak, és boldogan élnénk. Amíg... amíg kedvünk tartana – mosolyodott el Rosalie.

            Richard bólíntott. Ekkor közelebb lépett Rosalie-hoz, majd gyengén megcsókolta. Nem tarott sokáig, eltávolodtak egymástól, de még mindig mosolyogtak. Aztán, kézen fogva elindultak az új, biztonságos élet felé. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés