IV. FEJEZET

Mikor kezdtem belezuhanni a vízbe egy hatalmasat nyerítettem, abban keménykedve, hátha valaki meghall, és a segítségemre siet, mielőtt megfagynék a hideg vízben. Végül kis híján elmerültem a vízben, csak nagy nehezen tudtam megtartani magam. Próbáltam lábammal érinteni a talajt, ám nem sikerült. Gyorsan megpróbáltam végigmérni a tavat, s a jeget feltörve úszni kezdtem a tóban.

Pár másodperc után egy nyerítést hallottam, ami válasz volt az enyémre. Újból nyerítettem, hátha segítségemre sietnek fajtársaim, miközben én, a két ballábas Release próbálok eljutni egyik pontról a másikra. A víz hihetlenül hideg volt, néha még féltem attól is, hogy egész egyszerűen oda fagyok. A part nem volt messze, ám lehetetlenségnek tűnt eljutni odaáig. Közben, ha nem elég a sok zavaró tényezőből, ott volt az is, hogy a hó hatalmas pelyhekben esett, alig láttam ki belőle, és minden bizonnyal már majdnem tiszta havas voltam. Szörnyű. Minden szörnyű volt. A hold fent volt az égen, én már rettenetesen fáradt voltam, ilyenkor már aludni szoktam.

Már csak pár méterre volt a part. Reménykedni kezdtem abban, hogy még valamikor mostani életem során kijutok a vízből. Viszont azt nem tudtam, biztonságban mikor érezhetem magam. Minden bizonnyal semmikor – futott végig agyamon. Újra nyerítést hallottam, már egész közelről, s ismét válaszoltam .

Eljutottam a partig, közben jónéhány sebet ejtve magamon, miközben próbáltam áttörni a jegen. De a neheze talán most jött. Több, mint fél méteres hó volt, és sikerült az egyik legmeredekebb partra jutnom. Mély levegőt vettem, majd egy ugrást követtem el, és sikeresen el is rontottam az egészet. Visszaestem, közben több sebet is ejtettem magamon. Már itt rögtön elhatároztam, hogy nem próbálok ezen a partszakaszon kijutni, így a parttól fél méterre úszni kezdtem, már szörnyen fáradtan.

A már megszokott „úszás – hangot” hirtelen patadobogágásnak hangja törte meg. Felnyerítettem, majd egy egész seregnyi válasz jött utánna, ám már szinte semmit sem láttam a sűrű hó és sötétség miatt. Most pedig már teljes energiabedobással úszni kezdtem, s a remény újra felcsillant.

Sikerült. Hamarosan könnyű léptekkel léptem ki a tóból, s megpillantottam fajtársaimat. Vagy tizenöten voltak, s bár most mindannyian szürkének tűntek, könnyedén észrevettem, hogy volt köztük fekete, pej, sárga, és azért szürke is. Talán egy ménes volt. A lócsoportból hamarosan egy fekete mén lépett ki.

-Ki vagy te, kétballábas? – kérdezte megvetően. – Segélykiáltásaid miatt jöttünk ide. Miféle vagy, honnan jöttél, miért nem tudsz magadon segíteni.

-Release vagyok. De ha zavarok, akkor megyek is – mondtam.

            -Szóval eljöttünk ide messziről, csak azért, hogy megnézzük, miféle esetlen idétlenkedik itt. Ha már segíteni jöttünk, nemi fogunk téged itt hagyni – mondta a mén.

            -Nem is segítettek nekem. Egyedül másztam ki – mondtam bátran.

            A mén tekintete rettenetesen megrémített. Úgy nézett rám, mint a rossz kiscsikókra. Legalábbis nekem valamiért erre emlékeztetett tekintete. Habár én honnan tudhattam, hogy hogy néztek rám, mikor rossz voltam. Semmire sem emlékeztem. A többi ló jelezte, hogy jobb, ha meghúzódom, nem játszom itt a nagyot. Így aztán rögtön szerepet váltottam, és meghúztam magam.

            -Az előbb még milyen nagy szád volt – mondta a mén.

            Hihetetlen! Ezt én is tudtam. Bár miért is volt egyáltalán olyan nagyon nagy szám?! Csupán megmondtam a véleményét, ne nevezzen engem sem kétballábasnak, sem esetlennek. Ha tudtam volna, hogy ilyen mogorva egy vezérük van ezeknek, én bizony nem kértem volna a segítségüket. De végülis, nem is segítettek nekem!

            -Kérlek, Majestic. Hagyd őt. Nem kell lenézni – hallottam egy kedves hangot.

            Ez egy kancétól jött, első ránézésre egy egyszerű kis lónak tűnt, de ha úgy megnéztem, észrevettem, hogy gyönyörű vonásai voltak, és szép, pej színe. Meg is tudtam vezérük nevét, ami bizony Majestic.

            -Avasha. Inkább te hagyd, hogy én mit és hogyan csinálok. Ez a szerencsétlen – na mi van, már szerencsétlen is vagyok?! – értünk kiáltott, de mint látom, semmi baja sincs. De inkább ő néz le engem.

            -Én nem nézem le önt – szóltam közbe.

            -Csak azt akarod, hogy ne legyen semmi bajod – mondta. Okos egy ló. Mert bizony ez volt a legfontosabb szándékom. Élve visszajutni az istállóba. Mégha ez lehetetlen is.

            Az Avasha nevű kanca nem is próbálta lebeszélni Majestic-ot valami rosszról. Viszont éreztem, hogy valami olyan fog történni, aminek én csöppet sem örülnék. Így aztán, megpróbáltam menteni az írhámat. De mivel futva semmi esélyem sem lett volna ellene, inkább szavakkal próbáltam meggyőzni őt.

            -Elnézést kérek – kezdtem bele.

            -Nem tisztelsz eléggé. Engem tisztelni kell. Ez az én ménesem, és elvárom, hogy elég tiszteletet adjanak nekem. Ha én nem lennék, ők sem lennének – mondta Majestic.

            -Ezt nem tudtam – próbáltam védekezni.

            -Egyáltalán hogy nézel ki? Patkolva vagy, nyereg és kantár nyoma látszik rajtad. Itt idétlenkedsz. Csak, hogy tudd. Nyergeseket nem fogadunk be – mondta a mén.

            Na, ezen már muszáj volt röhögnöm. Nyergeseket?! Hát, szerencsétlen nem tudja miről beszél. Gondoltam, hogy épületeket nem fogadnak be. De még a tudtomra is adják. Kész röhej! Nyerges! Azonban láthatóan Majestic nem értette azt a marhaságot, amit ő mondott, és kikészült. Pár másodpercen belül már nem röhögtem. Egy hatalmas rugást kaptam a hátamba, egy akkorát, hogy rögtön le is estem a földre. Most pedig ő röhögött rajtam. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés