A szörnyek világa

I. Fejezet – Ahol minden elkezdődött 

(Angel szemszög)
A szobámban ültem, magányosan, mert áramszünet volt, én pedig szüleimet vártam. Még világos volt, de ettől függetlenül nem jutott eszembe semmi sem. A mobilom lemerült, olvasni meg nem volt hangulatom. Végül végre, hallottam amint az ajtó kinyílt. Talán ők megnézték, mi baj van az árammal.

Kiléptem a szobámból, majd gyors léptekkel szökkentem le a lépcsőn. Szüleim ott voltak, az asztalra tették az élelmiszereket, miket vásároltak, majd köszöntünk egymásnak, én pedig rögtön kezdtem a magamét.

-Áramszünet van – mondtam.

-Igen, tudjuk. Pedig láttam néhány házban a közelben, hogy égve van a tévé, vagy ilyesmi, szóval lehet, hogy valami baj a miénkkel van – mondta apám a szokásos egyhangúságával.

-Nem tudod valamivel lefoglalni magad, ameddig mi megnézzük, mi a baj, Angel? – kérdezte anyám mosolyogva.

-De... – mondtam, majd magabiztosnak tűnő léptekkel indultam fel. Mintha láttam volna egy elsuhanó árnyat, de tudtam, hogy csak képzelődöm.

Felértem a lépcsőn, majd beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nyugodtan nézelődtem a polcok között. Kissé aggódtam, mert féltem, hogy nem csak képzeltem az árnyat, de nem igazán találtam érdekesnek. Miután megtaláltam a megfelelő könyvet, levettem a polcról, majd leültem az ágyamra, és olvasni kezdtem.

Percek, talán órák teltek el. Hirtelen sikítást hallottam, kérlelést, de nem igazán tudtam kivenni, pontosan mit mond a hang. De könnyedén kivettem belőle, hogy anyám és apám ordibál. Nem gondolkoztam, kirohantam a szobámból, egyenesen le a lépcsőn. Mikor leértem hallottam, amint az ajtó becsapódik, majd anyám és apám tetemét véltem felfedezni.

-Anya! Apa! – ordibáltam, miközben sűrű könnyek lepték el arcomat. A könnyektől alig tudtam megnézni, milyen pocizióban vannak, de látható volt, hogy anyám nyakát valaki kitörte, míg apámat szívén szúrta.

Megpróbáltam segíteni rajtuk – sikertelenül. Ezeket az érzéseket képtelenség elmondani, leírni, csupán bennem éltek. Volt ott szomorúság, düh, de meg bűnbánat is, mert elhet, hogy az az árny ölte meg szüleimet. Végül, több óra múltán képes voltam a rendőrséget felhívni. Ők pedig hamarosan meg is érkeztek.

(Lorainne szemszög)

Ez annyira unalmas. Thomas bedugott egy helyre, ahol nem létezik emberi érzés. Itt kell naphosszat dolgozzak, ahelyett, hogy ő féltestvéri kedvességből adományozna, hogy valahogy éljem túl ezt az egészet. Titokban lehúztam egy whiskey-t, mert az megnyugtat. Azt hittem, a pincérkedés unalmas, és ráadásul alig kapok érte valami pénzt.

Miközben ott sürögtem – forogtam, a telefonom csörögni kezdett. Már el is képzeltem főnököm arcát, ahol leszid, hogy ne telefonáljuk már munkaidőben, s el is mosolyogtam. Mikor megnéztem ki hív, hát kissé meglepett. A rendőrség volt az.

-Igen? – mondtam flegmán, de nem is érdekelt.

-Ön Lorainne Nelson? – kérdezte a rendőr.

-Igen, én vagyok. Ki más lenne? – kérdeztem attól, mégis miért érdekli őt, hogy ki vagyok? Kihasználtam a lehetőséget, és kisétáltam az étteremből. – Miért keres?

-A testvéréről lenne szó – kezdett bele. Kis híján elkapott a röhögőgörcs. Thomas nem szokott marhaságokat csinálni. Én voltam mindig a rossz kislány, aki mindig rossz fát tett a tűzre. Néha még szó szerint is. – Meghalt. Megölték.

Hogy?! Ki Thomas rosszakarója? Mármint na, végülis ha megölték, valaki kellett utálja, ez logikus. Igazából nagy meglepetésemre nem is tudott érdekelni, hogy meghalt, mert legalább nem fog többet apáskodni rajtam. De rögtön Angel jutott eszembe. A kis mintagyerek, mert ugye minden bizonnyal a drága apuci és anyuci nem fogja csak úgy árvaházba adni a kislányt, és mivel én vagyok az egyetlen rokonuk, minden bizonnyal balszerencsémre nálam fog kikötni. De mielőtt rákérdezhettem volna erre az igen fontos dologra, előttem a rendőr szólalt meg.

-Kérem, eljönne a testvére házához. Szeretnék magával élőben beszélni, nem pedig telefonnal – mondta.

Már épp tiltakozni akartam, de ekkor jött meg az eszem. Hisz legalább nem kell itt unatkozzak. Megmondtam a rendőrnek, hogy rögtön megyek, és köszönés nélkül beültem a kocsiba, amit még Thomas adott nekem, ne járjak úgy, mint egy csóró gyerek, ha már ő olyan nagy nemes. Mindig ez volt. Engem kellett támogatni. Végül gondolkozás nélkül beletapostam a gázba, és elindultam a fél órásnak ígérkező úton.

(Angel szemszög)

Hihetetlenül kivoltam. Már kissé lenyugodtam, de hogy tudna valaki is lenyugodni? Kisírt szemekkel ott ácsorogtam a rendőrők mellett, s bár ők folyamatosan mondták, hogy cska a lábuk alatt vagyok, nem igazán tudtak levakarni magukról. Nemsokára az egyik rendőr felhívta Lorainne-t, hogy jöjjön már el ide. Nagynéném viselkedése mindig is irritált, sosem dolgozott, csak pár napig, mindig apámra akaszkodott, és úgy csinált, mintha apám erőltetne rá mindent, holott ő csak a javát akarta. Néha szüleimen járt az agyam, de legfőképpen azoktól a feketés hajszálaktól ijedtem meg nagyon. Mi van, ha az volt a gyilkos? S mi van, ha a hajszálak gazdága Lorainne volt? Nem, ez kész röhej. Nem lenne képes kitörni anyám nyakát. De mégis ki lehett? Ez talán örök rejtély maradt.

Miközben gondolataimba temetkeztem, néha sírtam, néha csak úgy felrohantam a szobámba, hogy ott még nyugodtabban tudjam kisírni magam, lassan megérkezett Lorainne néni. A szokott nyugalommal jött be a házba, mintha semmi sem történt volna. A holttesteket már elvitték, így ő nem láthatta már azokat a szörnyűségeket, amiket én láttam. Ő csupán azt látta, hogy kisírt szemmek nézem őt, akinek semmit sem jelentett a testvére, csupán azt, hogy miatta élt még, nem halt éhen. Lorainne úgy nézett rám, mintha én lennék maga az ördög. Talán azért, mert szerinte az is voltam. Én voltam a kislány, akinek csodálatos szülei voltak, és sosem volt eszemben, hogy olyan szörnyűségekre költsem a pénzt, amire ő költötte, költi, és minden bizonnyal költeni fogja.

(Lorainne szemszög)

Nem igazán törődtem Angel-lel, csak egy pár másodpercig néztem azokat a kisírt szemeket, holott semmi oka sem volt arra, hogy sírjon. Neki igenis szép élete volt. Azt hiszi, hogy olyan könnyű egy olyan életet felépíteni, mint amilyet Thomas épített fel. Ő tanult, nem érdekelte, hogy a többiek utálják miatt, ő tanult, nem volt gyermekkora, s én már későn jöttem rá arra, hogy ha én úgy folytatom, akkor sosem lesz rednes életem. Nem is volt. Valamiért most mégis megsajnáltam testvéremet. Ő kellett meghaljon, pedig ő mindig rendes volt, nem kereste a konfliktust, családott alapított, élvezte az életét, gazdag volt, nem a szüleivel élt egy kíséretházban, és nem jelent meg álmaiban egy olyan kinézetű szörny, mint ő maga. Neki semmi oka sem volt arra, hogy meghaljon. Nekem kellett volna.

-Kihez kerül Angel? – kérdeztem az egyik rendőrtől.

-Nos. Ha ön beleegyezik, és mivel a testvére végakaratában úgy áll, akkor önhöz kerülne – mondta a rendőr.

Ez volt az a dolog, amire én annyira nem vágytam. Most abban a pillanatban nem azért voltam dühös és szomorú, mert ezentúl függenem kell valakitől, nem élhetem a szabad életet, nem jöhetek haza éjfélkor, és nem tehetek semmi olyat, amit eddig tettem. Most igazából az bántott, hogy Angel egy olyan nőszemélyhez kerül, mint amilyen én vagyok. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés