II. FEJEZET 

        Csak később vettem észre, hogy lényegében a semmitől menekülök. Mikor hátrafordultam, hogy megnézzem, hol vagyok már az utat sem láttam. S csak ekkor vettem észre, hogy egy meredek lejtőn vágtázok, ha belesüllyedtem volna a hóba az minimum a térdemig ért volna, és ha egy rossz mozdulatot teszek könnyedén eleshetek, és akkor lehet, hogy soha többé nem állok fel.

            Ezek a gondolatok mind csak megrémísztettek, és bár nem akartam rájuk gondolni, mindvégig csak ezek motoszkáltak a fejemben, és képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Mikor végre, több percnyi hosszas és ijesztő vágta után, miközben folyamatosan retteghettem attól, hogy valahol felborulok, egy tisztásta értem, és ott sikeresen meg tudtam állni.De csak ekkor vettem észre egy szörnyű dolgot: eltévedtem.

            Az életben nem jártam itt, Jennifer tapasztalatlansága miatt félt kivinni egy olyan lovat terepre, mint én, ráadásul senki sem tért volna le az utról, ráadásul egy olyan meredek helyre, mint ahol én levágtattam. Sehol semmi. Hatalmas, vastag fák kerítették körbe a tisztást, és még azok közt is nehéz végig menni. Így, hogy már biztonságban elgondolkoztam, már azon is csodálkoztam, hogy én, aki mindig beleütközik valamibe, sikeresen kikerültem a fákat, ahelyett, hogy valamelyiknek nekimentem volna, és ügyesen elestem volna.

            Az elkövetkezendő pár órát azzal töltöttem el, hogy kerestem egy ösvényt, hátha szoktak járni erre a lovasok, és visszakerülhetek. De az egyetlen ösvényt is ami volt, egy fa torlaszolta, és szinte képtelenség lett volna az ösvényre térni. Nekem pedig, eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy esetleg átugrom – bár nagyon széles egy fa volt – vagy megpróbálom kikerülni, bármennyire is nehéznek tűnt. Csak ott álltam percekig a széles fa előtt, és arra vártam, hogy csak úgy elguruljon. Persze várhattam, eszébe sem volt.

            A térdem sem látszott ki a hóban, de még úgy éreztem, hogy még akár csúszhatok lefele, raádásul néhány helyen valami sikanyóst éreztem – minden bizonnyal havat. Aztán, hatalmas szerencsétlenségemre egyszer csak éreztem, hogy valami rám esik. Később hatalmas pelyhekben hullott már. Pontosan, a hó.

            Elhatároztam, hogyha valaha is visszakerülök az istállóba, akkor én sosem fogok kimenni nagy hidegbe a karámba, mert most valamiért rosszul éreztem magam. Hiányoztak a társaim. Talán. Beakartam menni a meleg istállóba, hogy átmelegedjek. Kapjak finom szénát, hozzá friss vizet, és örüljek... Persze meleg istálló a közelben sem volt.

            Csak ekkor jutott eszembe, hogy én bizony éhes vagyok. Ám se fű, se semmi sehol sem volt. Ráadásul szomjas is kezdtem lenni. Így aztán, mivel néhány ló azt mesélte, hogy a hó iható, én is megkóstoltam. Elég hideg volt,  bár tényleg oltotta kissé a szomjamat. Aztán kaparászni kezdtem, kotortam a havat, miközben új réteg vastagította. Végül, nagy nehezen, miután egy méter magas hódombot kotortam, ráleltem egy kis fűre. Mikor megkóstoltam, egy pillanatig úgy éreztem, hogy mentem elhányom magam, aztán, végül csakis azért, mert már nagyon éhes voltam, megettem az összest, amit sikeresen kiástam.

            A nagy élelemszerzésbe teljesen belemerültem, hiszen már láttam, amint a nap lemegy, és helyét a hold veszi át. Bár éhes voltam, minden izmom sajogott, féltem, hogy minden erőm elmegy, és akkor tényleg örülhetek, hogy ehettem bár csomó füvet.

            A táj gyönyörű volt. Amint a nap utolsó sugarai bevilágították a tisztást mintha egy teljesen más kép tárult volna elém. Bárcsak nézhetném ezt egész éjszaka, de úgy, hogy bizonságban érezzem magam! – kívántam. Természetesen nem vártam utána semmit, hogy hirtelen mindez meglegyen, és csöppet sem lepődtem meg azon, hogy kívánságomra nem történt semmi.

            Újra teljesen belemerültem valamibe, ami természetesen teljesen más volt, mint az előbbi. Mosolyogva néztem az eget, a csillogok fényét, amint a hold fénye mindent bevilágít.

            Telihold volt. Igen, és bárcsak ne hittem volna a teliholdról szóló sok buta rémtörténetetben, de én igen nagyon híve voltam ezeknek a történeteknek, még én voltam a nagy történetkitaláló. Ahogy van, bármennyire is hihetetlennek hangzik, azokon az éjszakákon, mikor telihold volt, rendszerint rémtörténeteket meséltünk – meséltünk, mert mi igenis megérettük egymást, mint ahogy ez most kiderült, és én ezt igen fontos információnak tartom -, és viccelődtünk azon, hogy néhányan mennyire megijednek.

            De most nem voltam olyan jó kedvemben, most én voltam ott, a teliholdnál, várva arra, hogy talán pont az egyik általam kitalált rémtörténet váljon valóra. Már csak úgy hátráltam a lépést, hadd legyen a helyzet még rémísztőbb. Úgy ám, a bátor ló meghátrál a semmitől, miközben a szíve úgy dobog, mint eddig soha, és úgy nézi a teliholdat, mintha az lenne maga az ördög.

            Hallottam, amint a farkasok üvöltenek, vagy ahogy néhány barátom mondja, énekelnek. Énekelni, ezek a vadak? Már szinte láttam magam előtt azokat a vérengző fenevadakat – amik igazából nem voltak annyira vérengző fenevadak, csak simán fenevadak-, és tökéletes ösztönnek úgy döntöttem, hogy menekülni fogok... egészen a tisztás végéig, ahol ugyanis zsákutcába kerültem.

            Bárcsak eltudnám egyszer mesélni majd az én rémtörténetemet! – kívántam, és ez már nem volt olyan kívánás, mint az előbbi, hiszen nem is várhattam most rögtön valamit is. Csak féltem attól, hogy a farkasok a tisztásomra jönnek, és felfalnak. Semmi rémtörténet, semmi! Csak úgy, felfalnának, miközben nekem esélyem sem lenne védekezni.

            Először azt hittem, most áll meg a szívem, mikor megláttam, amint egy farkas lép ki a tisztásról. A rémtörténetek igazak! – jutott eszembe először a farkas láttán. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés