Release a vadonban

I.                 FEJEZET

      Hosszú idő telt el azóta, mióta legutóbb meséltem nektek. De bevallom őszintén, semmi említésre méltó dolog nem történt, talán ezért is tűntem el egy darabig. Ugyebár még a nyár elején új gazdára leltem, Jennifer személyében, aki idő közben megpróbált jó lovat képezni belőllem – sikertelenül. Annyira drága volt, amikor ott mesélte, hogy mennyire rossz vagyok, de nem akar megválni tőlem. Én sem akartam megválni tőle – bár Anna-nak még mindig jobban örültem volna -, és ezért jól esett, hogy ilyen kedves velem. De ő még egy kislány, aki nem ismeri a világot, és tény ami tény, nem is egy nagy lószakértő, ezért aztán Anna hatalmas szerencsénmre néha segített neki, bár ketten se tettek ki igazán egy olyan személyt, aki jó lovat tudott volna belőlem faragni. De most hagyjuk a múltat. Mint mondtam, nem történt semmi izgalmas, Jennifer-nek volt néhány rossz napja, amikor is nem jött ki hozzám – talán mert nagyon fájtak neki sebei – és ilyenkor rendszerint egyedül voltam egész nap. Ó.. bárcsak minden nap ilyen lett volna!

A tél hideg. Bár már elég hosszú ideje tart, én nehezen tudom megszokni. Pedig eddig minden tél olyan könnyen ment. Talán azért, mert mindig csak azzal törődtem, hogy hogyan tudnám magamra akasztani az embereket. A mostani lovardában, viszont már mindenki megszokott, szeretett, üdvözölt, én pedig nyerítettem. Mostanában már nem vagyok olyan szeretetéhes, talán mert már mindent megkapok, amit akarok.

A mai nap is egy ilyen hideg, fagyos, téli napnak ígérkezett. A nap későn kelt fel, bár már egyre inkább hamarabb jön fel, és később megy le, ennek pedg én mindig nagyon örülök. Reggel hatkor én már rég talpon voltak, mikor is a lovászok csak érkeztek. Mikor kinéztem az ablakon minden csak fehér volt – minden havas. A pályákon mostanában elhetetlen a közlekedés, ezért Jennifer rendszerint a fedett pályán lovagol rajtam, mármint, próbál jó lovat képezni belőlem. Mikor kiosztották a reggelimet úgy ugrottam neki, mint aki egy hete nem evett semmit, és hamarosan be is faltam.

Sajnos később arra jöttem rá, hogy a nagy hideg miatt nem szándékoznak ma kint tartani a legelőn, így aztán úgy gondoltam, hogy az egész napom szomorú lesz. Ráadásul Jennifernek is ott van az iskola, meg tanulni kell – legalábbis azt mondta. Így aztán nem biztos, hogy jön hozzám. Ám, mikor Anna meglátta, hogy mennyire csüggedt vagyok, és csak ott ácsorgok a boxban megsajnált, majd odajött hozzám.

-Szia Release. – mosolygott, mire én hallkan felnyerítettem, annyira, hogy csak ő hallotta, és talán a lovak, akik még az istállóban voltak.

Csak ekkor jöttem rá, hogy milyen rossz az élet Jennifer nélkül. Lovas nélkül, aki kivinne lovagolni egyet, megmozgatna, én pedig jól érezném magamat, miután ő sokadjára is a földön landolt. De persze lassan megtanítottam neki, hogy hogyan kell nem leesni. Így aztán mindketten úgy érezzük, hogy „én vagyok a főnök!” és sajnos a dolgok így sem jók, mivel én ahhoz voltam szokva, hogy én irányítom a dolgokat.

-Látom eléggé lehangolt vagy, Rel. Gyere, kiviszlek egy kicsit a karámba – mosolygott rám Anna, akit az utóbbi pár másodpercben kissé elhanyagoltam. Kinyitott a boxajtót, majd a fejemre rakta azt a fránya kötőféket, és rácsattolt egy vezetőszárat.

Akár egy kiscsikó, úgy szögdeltem Anna után, aki csak mosolygott, hogy ma milyen játékos vagyok, bár én úgy gondoltam, én minden nap ilyen vagyok. Amint kiértünk az istállóból megcsapott a hideg szél. Anna pedig, mivel látta, hogy eléggé fázok, vissza akart vezetni, nem tudtam miért – talán hogy takarót rakjon rám – ám én ellenkeztem. S mivel profi vagyok abban, hogy kiszedjen a fejem a kötőfékből, egy könnyed mozdulattal már semmi sem volt a fejemen. Anna idegesen rámnézett.

-Release! – szólt rám. – Gyere vissza!

Én viszont nem akartam megvárni őt, hanem mentem egyenesen ahhoz a karámhoz, amelyikben én általában szoktam tölteni a napjaimat. Hamarosan már a kapu mellett álltam, arra várva, hogy valaki beengedjen engem, viszont nem találtam Anna-t. Hallottam a hangját, de nem tudtam, hogy honnan jön. Aztán visszaügettem az istállóba, hogy megnézzem, lehet, hogy ott van.

A karámom mellett pillantottam meg, s hallottam, amint a nevemet kiáltja. Gyorsan odamentem hozzá, ám ekkor rossz előérzetem volt. Hangokat hallottam. Egy lószállítóból egy fekete mént vezettek ki, aki kiszabadult, és vágtázni kezdett. Én pedig, bár magam sem tudtam miért, úgy döntöttem, követem, és megérdeklődöm, mégis kicsoda ő. Vágtázni kezdtem, hogy utólérjem.

      Egyszer csak a hóban egy hatalmasat vágódott. Megakartam nézni,  hogy jól van-e ám egy kidőlt fát láttam meg, olyan közel hozzám, hogy már nem tudtam megállni, ezért aztán az ugrás mellett döntöttem. Sikeresen elrugaszkodtam, ám kissé szerencsétlenül ért a lábam földet. Miután kicsit bevertem magam megijedtem a semmitől, majd beugrottam a fák közé, és menekülni kezdtem... 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés