Az átkok városa  

            -Tudod apa, még mindig olyan nehéz elhinnem, hogy tényleg elköltözünk ebből a hatalmas New York-ból. A többiek mind bőgnének, ha valami isten háta mögötti helyre kéne elköltözniük. De tudod mit? Én nagyon örülök. – mondta egy lány.

            Több órás után az autó kerekei megálltak, majd Maggie mély levegőt vett. Mostmár örökre elhagyhatta a hatalmas New York-ot, ahol sosem áll meg az élet. Itt sem fog. Érezte, sosem lesz honvágya. De mégis számára oly különös volt a kisváros, ahol egyszerű kis házak voltak, nem pedig hatalmas felhőkarcolók. De valami mégis megtetszett neki. Talán a gyönyörű táj.

            -Nos, Maggie. Nekünk a „George Damn” utcában lesz a házunk. Az utcát az alapítóról nevezték el. Rettenetesen kiváncsi vagyok, pontosan hogy néz ki a házunk. A cég elég sok pénz fektetett bele, csak azért, hogy még nagyobb kedvem legyen ideköltözni. Maggie, ugye nem lesz honvágyad?

            A lány még mindig nagyon örült, hogy elköltöztek. Csak azért álltak meg, mert apja érdeklődött afelől, hogy pontosan hol van a „George Damn” utca, valamint az az utca, ahol a cég van. Miután megtudta hajtott is tovább. Mikor apja kérdezett Maggie kérdő tekintettel nézett a férfire, majd az idézte önmagát.

            -Hogy nekem, honvágyam?! Különben is, ha nem adott volna pénzt a cég, úgyis ideköltöztünk volna. Nem? Ez olyannyira gyönyörű hely! Alig várom, hogy megtudjuk, hogy hol fogunk lakni!

            -Azért arra nem lett volna pénzünk, hogy egy házat vegyünk. Nem mondom, itt nagyon olcsók a házak, de a régi lakásunk is a fél része a cég tulajdona. Szóval inkább örüljünk, hogy van hol laknunk. – mondta a férfi, majd Maggie bólíntott.

            Másnap Maggie kora reggel ébredt fel, hiszen iskolaidő volt akkor. Még nem rég jött meg az ősz, és mivel pont 9. osztályba jár, ezért reménykedett benne, hogy könnyedén be fog tudni illeszkedni.

            Régi iskolájában nem sokan szerették Maggie-t, de már csak azért sem, mert ő nem szerette azt a szokásos nagyvárosi nyüzsgést, és ahelyett, hogy a többi lánnyal járta volna a várost inkább a Central Parkba járt néhány régi barátjaival.

            Mikor elindult egész végig azon gondolkozott, hogy vajon a „vidéki” tinik is olyan-e mint akik New York belvárosában élnek, és szüleik valami felkapott divatcégnek vezetői. Viszont rettegett attól, hogy mivel apjával azért költözött ide, hogy egy, városban egyik legjobban menő cég vezetője legyen, valamint, hogy New York-ból érkezett, nehogy kiközösítsék őt, mert azthiszik, hogy amolyan elkényesztett kislányka.

            Belépett az iskola kapuin. Mély levegőt vett, majd lassú léptekkel elindult befele az iskolába az udvarról. Az épületben elég nagy nyűzsgés volt, majd ő szétnézett. Vajon hol van az ő osztályterme? Mikor a földszinten nem találta meg az emeleten indult el. S végre, a folyosó végén ott van a megfelelő terem, ahova kell menjen. Mintha szégyellné magát besompolygott a terembe, majd egy hátsó padba ült be.

            Mellette egy fekete hajú, számára szimpatikusnak tűnő lány ült. Már épp hozzászólt volna, mikor csengetek, s egy tanár lépett be az ajtón, majd elkezdte az órát. Végül mégsem szólt hozzá egész nap, valamiért mindenkitől félt kezdeményezni, de más nem kezdeményezett.

            S végül, nagy lassan eltelt az utolsó óra is. Maggie, mint aki egy hatalmas gondjától szabadult meg felpattant a padból, s gyors léptekkel indult kifele. Ilyen hozzáálással sosem lesznek itt barátaim. Majd holnap... majd holnap lehetséges, hogy valakivel kapcsoaltot fogok nyitn. Végülis még csak október. Ilyen rövid idő alatt nem szokhatta úgy egymáshoz, hogy velem épp ne törődjenek. Nem lesz itt semmi gond.

            Már majdnem kiért a kapun, mikor közeledni látta fekete hajú padtársát felé. Valamiért nem akart még ma senkivel sem barátkozni. Először szeretett volna elgondolozni azon, hogy ki milyen úgy, hogy csak külső nézőket figyeli meg őket. Nem más véleményére volt kiváncsi. De ekkor a lány a megszólalt.

            -Szia. Katherine vagyok. – mondta mosolygós tekintettel. Maggie a lányra nézett.

            -Szia. Maggie... – mondta kissé bizalmatlanul. Valamiért a lány furcsálta a másikat. Kathrine sötét szemei, s pajkos tekintete valamiért furcsa volt Maggie számára.

            -Holnap 29.- e. Öm... Mit gondolsz erről a napról? Szerinted igazak a rémtörténetek róla? 2010. október 29.- e. Én remélem, hogy nem igazak. De gondolom ez természetes ugyebár. Ki akarná? – szólalt meg Katherine útközben, mikor már Maggie elindult. A lány furcsa tekintettel pillantott a másikra.

            -Miért? Mi lesz akkor? – kérdezte furcsállva.

            -Ó.  Hát nem is tudsz róla. A pletykák szerint ezt már George Damn is megírta. Akkoriban még hittek a boszorkányokban. S úgy hiszik, hogy három ellenséges boszorkány, Alice, Cassandra és Felicia elpusztitják a várost. Persze ez nem igaz. De még ma este valami megemlékezést tartanak a városról. Az itteniek hittek abban, amit George Damn leírt. Mert George Damn félisten. Na persze. Nos... -  mikor ezt Maggie végighallgatta a hideg futkosott végig testén.

            Sosem hitt a misztikus dolgokban, például a boszorkányokban. De amit Katherine mondott rólok valamiért megváltoztatta a véleményét erről az egészről. Talán csak rám akar ijeszteni. De végülis miért tenné? Épp ráakart kérdezni arra, hogy a lány erről mit gondol, de az még előtte megszólalt.

            -Szóval. Nekem most mennem kell. Ebben az utcában lakok. És... nem érek rá most még erről beszélni. Még tanulni is kell, ráadásul a megemlékezés, öm... héttől kezdődik. Szóval. Ha gondolod eljöhetsz. – mondta a lány mosolyogva, majd letért.

            Maggie egy darabig úgy tett, mintha menne tovább, de aztán visszafordult. Valami azt súgta, hogy annak a lánynak van valami sötét dolga, amit nem akar elmondani. Sem az apja, sem a tanárok, és senki sem beszélt semmilyen megemlékezésről. Talán csak a lány valamiért kitalálta. De azt nem tudta, hogy miért.

            Látta, hogy a lány betért egy házba, ezért követte őt oda. S mikor benézett abba azt hitte, hogy rosszul látt. Egy szobában ültek hárman. Nem, ez még nem is volt olyan különös. Katherine egy követ tartott kezében. Talán gyémánt volt. Majd egy másik, szőke hajú lány egy másikat vett elő, és a harmadikban is kezében volt az.

            -Mit tudtál meg róla? – kérdezte a szőke Katherine-től.

            -Nem tud róla. Nincs elég ideje tervet kigondolni. – mondta Katherine, majd egy barna hajú lány szólt oda.

            -De azért nem kellett volna kitáltalni az egészről neki. Lehetséges, hogy szuperokos, és mégis van ideje kigondolni. – mondta.

            -Cassandra... Úgyis érdeklődött volna. De nincs ideje mindent megtudni.  Nyert ügyünk van. Talán Felicia-ék  majd feladják. – mondta Katherine.

            Mikor mindezeket Maggie meghallotta eléggé elbizonytalanodott. Cassandra? Felicia? Talán Katherine is ezekhez az ellenséges erőkhöz tartozik? Ekkor a szőke hajú, fiatal lány kinézett az ablakon, s Maggie gyorsan lebukott, majd mély levegőket vett.

            Az ajtó kinyílt, majd Maggie felállt az asztaltól, és kilépett a szobából, majd az előtérbe lépett, ahova apja épp lépett be.

            -Szia. -  köszönt a lány, majd egy ártatlannak tünő mosolyt dobott az arcára.

            -Szia Maggie. Mi ez a mosoly az arcodon? – kérdezte apja, s ő is elmosolyodott. Tudták mindketten, hogy a lány sosem volt az a túl nagy mosolygós tipus, csak néha mosolygott, ha tényleg valami jó történt.

            -Jah semmin. Csak azon gondolkoztam el, hogy milyen jó is ez a hely. Az osztálytársaim nagyon kedvesek.  – füllentett.  – Különben... ma estére nincs semmilyen program? Ugyértem... – érdeklődött, majd próbálta kimagyarázni magát.

            -De. Tudod az itteniek mindig is vakon követték George Damn-et. S hittek abban, hogy 2010. október 29. – én a város elpusztul, ezért egy megemlékezést tartanak. Ha gondolod, elmehetünk. – mondta apja, s látszott tekintetén, hogy nem igazán hisz azokban a furcsa történetekben, amit hallott.

            Már este volt mikor a város főterére érkeztek, s mint valami rendezvény, olyan volt ez az egész. Talán tényleg igaz amit Katherine beszélt. S mi van, ha pont rólam beszéltek ott? Remélem nem. Habár, nem jelentek én túl nagy veszélyt a tervükre. Habár nem akarom, hogy ez a gyönyörű város csak úgy romba dőljön. Meg kell mentenem.

            Miután kigondolta az ötletet ugyanazt a szőke lány pillantotta meg, mint akit Katherine-nél látott. Egy első gondolatra buta ötlet után követni kezdte a lányt, abban reménykedve, hogy kiderít néhány dolgot a város multjáról, jelenjéről, valamit jövőjéről.

            A barna hajú lány, Cassandra, aki idősebb volt a szőkénél és Katherine-nél egy széken üldögélt, s épp valamit falatozott. A szőke lány odament hozzá, majd Cassandra arcán halvány mosoly jelent meg.

            -Alice. Örülök, hogy végre itt vagy. Már csak Katherine hiányzik, és kezdhetjük az akciót – mondta mosolyogva Cassandra. Majd a szőke lány, Alice félve leült a másik mellé.

            -Cassandra. Én félek. Félek attól, hogy valamit elrontok. Nem vagyok olyan jó, mint te vagy Katherine. Csak a bosszúság lesz velem – mondta, s már a sírás határán volt Alice.

            -Ugyan. Kérlek, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Már meg van a terv. Megvalósítani pedig ugyan kissé nehéz lesz, de mi erősebbek vagyunk. Érted, erősebbek. – mondta az idősebb, aki körülbelül 20-as évei elején járt.

            Maggie rémülten nézett körül. Mihez kell terv? Vajon ők azok, akik elakarják pusztítani a várost? De miért? S Katherine is velük van vajon? Pedig ő akármennyire is furcsa volt, mégis kedvesnek látszott. Miért vagyok én az, aki mindig a rosszal barátkozik?

            Miközben Maggie gondolataiba temetkezett gyors léptek hallatszottak. Mikor odanézett Katherine-t látta, majd odament Cassandra-hoz és Alice-hez. Valamiért nagyon feszült volt, és ideges.

            -Felica és a serege megérkezett. 10-en vannak a segítői. Mi csak hárman, ők tizenegyen! Tudom, hogy megtudjuk csinálni, de ez annyira nehéz. Ez az egyetlen esélyünk tudom... Daniel követeli tőlünk. De Felicia serege túlerőben van. Ráadásul ez a Maggie is hátráltat minket. Ha rájön mindanyjian meghalunk. – Katherine idegállapota is már nagyon gyenge volt .

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés