Szabad, mint a sólyom

            Az út hosszú és meleg. Kemény és fárasztó, én mégis lépek előre, méginkább rohanok, a homorviharban. Nem nagyon tudtam, hogy hova megyek, és mit keresek. Lépteim hosszúak voltak, de lassan emeltem fel a másik letevése után a másik lábamat. Nyakamat előrenyújtom, majd megrázom a sörényemet. Felnyerítek. Aztán megállok.

            Hosszan beleszippantok a friss levegőbe, amit a fák terjsztenek, ám lábom aladt mégsem a friss fű, mellette egy kis föld, utamat nem bokrok gátolják. Bár mindenhol fák vesznek körül, én mégis a sivatag forró homokjaiban lépek. Fölöttem egy sólyom repül el, mire én szélsebes vágtába futok utánna.

            Szembe futok az erős széllel, sörényem repül együtt velem, mikor is üldözőbe veszem a sólymot. Lépteim egyre nyúlnak és gyorsulnak. Nem érzek semmi fájdalmat, csak azt érzem, hogy lábaim mozognak, nyakam szinte vízszintesen áll, sörényemet pedig a szél fel-fel kapja. Nem tudom, de nem is akarom tudni, hogy merre vágtázok.

            Előttem a sivatag nyílik meg, és a homokhegyeken keresztül üldözöm a sólymot. A szél erősen csap bele söreényembe, a homokvihar előttem, utánnam, és mellettem. Aztán lassúlok, és hamarosan hagyom a sólymot, hadd menjen a saját utjára. Megállok, s a homokhegyen kihúzom magam. Farkamat és sörényemet a szél vízszintesre huzza ki.

            -Szabad vagy, mint a sólyom. – hallok egy ismeretlen, hangos hallott.

            Hangosan felnyerítek. Kérdően. Mikor megfordulok egy ismeretlen árnyat látok magam mellett.

            -Miért mentél el a hazádból? – kérdi, mint aki olvasni tuda  gondolataimba. Füleimet hátracsaptam, majd ügetni kezdtem, csak egyre messzebb a különös árnytól. Aztán beugrok vágtába, hátha, ekkora tempóval méginkább nem tud megközelíteni. 

            -Kalandra vágytál? Hiszen, ez azthiszed, hogy kaland? Az, hogy a sivatagban rohansz előre? – kérdezte. Felágaskodtam, majd méggyorsabb tempót váltottam. Szememet behunytam, majd szinte minden lepörgött előttem, amint Otthon vagyok, a régi lovardában. Idegesen az árnya pillantottam, s szemeimet összehúztam, majd újra felágaskodtam.

            -Nem kell dühöngj. Tudom, hogy már megbántad, hogy idejöttél, a senki földjére, ahol nincs semmi. – mondta. – Tényleg? Hümm... Pedig én nem szivesen lennék itt. Valahogy, olyan, nem szimpatikus ez a hely. Se egy erdő, se egy patak, se egy folyó, se egy nap, csak a homok. Tényleg ez a kaland?

            Idegesen felhorkantottam, majd egy erdőbe képzeltem magam, majd furcsa módon ott is lettem. Szinte már-már elvigyorogtam, fejemet kihúztam, és diadalittasan ügetni kezdtem. Farkamat feldobva, fejemet fel, és lábaim egyenletesen mozogtak. Ekkor újra a sivatagban találtal magam. Az idegesítő árnyra pillantottam.

            -Azthitted, drága Ghost, hogy abban a gyönyörű erdőben fogod leélni az elkövetkezendő életedet? Mily buta és eszetlen vagy! Ha ide vágytál itt leszel, első parancsod itt volt. Most már nem engedlek el ! – mondta mérgesen. A méreg kölcsönöző volt, felnyerítettem, majd újra az erdőbe képzeltem magam, és ott is lettem.

            Diadalittasan elvágtáztam, nagyokat nyerítettem, közben bakoltam egyet-egyet, érezve a győzelem édes ízét. Aztán újra a sivatagban teremtem. Felnyerítettem. Dühösen az árny felé pillantottam, majd vágtázni kezdtem felé.

            -Most komolyan, úgy gondolod, hogy eltudsz kapni? Pont engem, aki a leghatalmasabb lény az egész világom. De most komolyan, ekkora badarságot. Én vagyok a te főnököd, nem pedig fordítva. – mondta, majd mögöttem lett.

            Dühösen felé ugrottam, ő pedig erre nem számított. Ledobtam a földre, mire az fáradtan összecsuklott. Fejére léptem, majd dühösen belerugtam egyet. Sörényemet arréb dobtam. Aztán  néztem, hogy felállt. Mindent megpróbált, hogy megtegye, de újra megtámadtam. Végül csak feladta a játszmát.

            Magamat újra a szépséges erdőbe képzeltem, és sikerült. Lassan ügetni kezdtem. A diatalittas énem elmúlt, most éreztem igazán úgy, hogy sikerült. Boldog voltam, felnyerítettem. Annak a banyának mégsem volt igaza. Nem ő a leghatalmasabb lény a földön. De nem én.

            Mindenki ugyanolyan fontos, akár élő, akár holt. Engem pedig nem zavart, hogy már utóbbiba tartoztam. Többé sem engem, sem a többi állatot és embert nem fogja zavarni. Ő nem, a Gonoszság megtestesült istene. Bárki, csak ő nem. Ő benne nem kell bíznik, őt minden esetre utálni kell.

            Mást nem szabad. Az ártatlanokat, és a néhányszor bűnt elcselekedőeket sem. Ők nem gonoszak. Ő az, aki gonosz. Ő és azok, akik szolgálták. De vele együtt belőllük is eltűnt a gonoszság. Mostmár téynleg mindenki szabad, ez a fontos.

            Ekkor egy ménesnyi ló jelent meg arcom előtt. Felnyerítettem, majd hatalmas vágtába tört ki az egész lócspaat. Lépteim hosszúak és gyorsak voltak. Villámgyorsan vágtázunk, így élvezve azt a szabadságot, amit mi kaptunk. Mi nem adtunk. Mi csak kaptunk. Ez is fontos dolog.

            Már nem hallottam idegesítő hangját. Már minden nyugodt volt, és senki sem zargattta tovább sem az élőket, sem a holtakat.

            Vágtázni. Repülni. Szabadon, mint a sólyom. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés