Szél hozta, szél vitte... Viszont őt én nem engedem!

Felleg Zselyke

            Este van... Péntek este van. Fáradtan nézek ki szobám ablakán, s nézem a közelgő felhőket, mik mint két irányból készen állnak a hatalmas viharra, méginkább égi háborúra. A sötét felhők közelednek, a messziségből dörgés és villámlás hallatszik. Minden bizonnyal erejüket mutatják, erejüket, mely olyan nagy. Egyre inkább közelednek...

            Kipillantok a kertre, a szél máris erejét kezdi mutatni, a fák koronái lassan elkezdenek „forogni”, míg a felhők csak rohannak, majdhogynem egymásnak .Én ásítok egyet, épp ágyamhoz lépdelek, mikor hatalmas dörgés hallatszik, azt pedig egy dörgés követi. Elkezdődik az égi háború. Kipillantok az ablakon, majd ágyamba bújok, és nehezen elalszok.

            Lassan a reggelhez közeledünk... Fáradtan ébredek, ásítok egyet, majd lassan ébredezni kezdek, ki abból a remek ágyból, s nem is nagyon érdekel, hogy már 10 óra van. Újabb ásítás, majd lassan kikezmeredek ágyamból...

            Sikerül lelket ébreszteni magamba, felkapom magam. Felveszek egy ruhát, hajam kontyba rakom, egy újabb ásítás után a fürdőszobába jövök, majd megyek, aztán a lépcsőn papucsaim hallkan mennek, s az ebédlőbe érek.

            Lassan behapzsolom a reggelit, majd anyu megszólít.

            -Jól aludtál az éjjel, hatalmas vihar volt, én alig aludtam egy szemhunyásniyit, szörnyű volt... Bár én szinte mindig nehézkésen kelek. – mondta.

            -Nem, anya. Kitűnő álomnak örvendtem, hidd el. – mondtam egy halvány mosolyok kíséretében, majd felálltam, és elkezdtem felvenni cipőmet.

            -Ugye nem akarsz kimenni? – kérdezte anyum.

            -De anya! – vágtam vissza. – Igen, tudom, rengeteget eset, hatalmas vihar volt, alig aludtál, de tudod, hogy én szeretek kimenni, apu is kiment, és minden bizonnyal neki sem lehet semmi baja, s valahogy arra gondolok, hogy nekem sem lesz, tehát, kiengedsz, vagy egész nap itt kell unatkoznom, hogy próbáljam meg szépen kifejezni magam?

            -Hát jó, de légy szíves, most ne mártózz meg egy tócsában sem.  – mondta.

            Elmosolyodtam, majd bólíntottam, felhúztam a cipőmet, majd kinyitottam az ajtót, kiléptem, le a lépcsőn. Viszont ígéretemet máris elrontottam, hisz egy hatalmas tócsába léptem bele. Megvakartam a fejem, majd lassan tovább mentem.

            Egy levélre lettem figyelmes... Nah jó, általában nem szoktam egy levélre figyelmes lenni, de mozgott, pedig most elvolt csendesedve a szél. Lassan a  levél felé léptem, és mit láttak szemeim: egy kiskutyát. Elmosolyodtam, majd megfogtam, és bementem a házba, majd megszólaltam.

            -Anya, nézd, találtam! – mondtam, mire anyám rám figyelt.

            -Jaj istenem Mary! Máris összekoszoltad a cipődet! – ordított rám, majd felpillantott, és meglátta a kiskutyát. – Máris vidd vissza azt a korcsot!

            -Na de anyu... Nézd, milyen csontsovány... – mondtam, majd nagy nehezen sikerült rábeszélnem anyumat, hogy tartsuk meg. Adtam neki rengeteg ételt, és kitűnően érezte magát. Kint játszottunk, és lassan közeledett a délután. Egy pillanatra magára hagytam, hogy bemenjek inni, mert nagyon megszomjaztam.

            Mire visszajövök láttam, hogy a szél feltámadt, és a kiskutya elrohant játszadozva, én utánna akartam futni, de eltűnt a láthatárról, és nem tudtam merre keressem. Hirtelen egy könycsepp csordult ki a szememen, és berohantam a szobámban, a szüleimnek esélyük sem volt megkérdezni engem valamiről is.

            A szobámban csak tovább sírtam, lerohantam a vacsoráért, bár nem volt túl nagy étvágyam, csak forgattam az ételt a villán, azt is a szobámba. Végül, betömtem magamba, bár nem volt túl nagy kedvem.

            Reménykedtem, hogy ahogy a szél idehozta, vissza is fogja hozni. Sírtam, s elmondhatatlanul szomorú voltam. Elhatároztam, hogy holnap keresésére indulok, és addig nem fogok megállni, míg meg nem találom.

            Éjfélkor nagy nehezen elaludtam, bár már éjjeli ötkor felkeltem, felöltöztem, vittem magammal egy kis ételt, és el is indultam a messziségbe, megkeresni a kiskutyát.

            Szerencsére hangtalanul kiosontam, s senkit sem ébresztettem fel. Még zuhogott az eső, de nem érdekelt, csöppet sem. Csak kerestem, utcákon és utcákon keresztül. Órákon keresztül, de sehol egy ismerős kutya, ráadásul a legtöbbbeszélgetés így zajltot le.

            -Jónapot, nem látott egy fekete kiskutyát, amelyeken barna foltok vannak a száján, a lábain meg ilyesmi helyeken.

            -Sajnálom, de nem...

            A huszadik ilyen párbeszéd után már teljesen elszomorodtam, már szinte biztos voltam, hogy a kiskutya nem lesz meg. Pedig anyáék az este bólíntottak rá, arra, hogy nálunk lakhat, és ma mentek bevásárolni is. Bevásárolni?! Mi van, ha nem találom meg a kutyát, és hiába vásároltak be.... Engem pedig nem fognak megfogni azzal, hogy veszünk egy mási kutyát, mert nekem csak, kizárólag az a kis kutya kelett.

            Lassan az utolsó kérdezéshez értem, mert már éreztem, hogy többen nem fogok itt maradni, és már lassan tíz óra is megvolt, tehát, megszólítottam egy fiatal lányt.

            -Szia, nem láttál egy fekete kiskutyát, amelyeken barna foltok vannak, tudod, lábon, szájon, meg ilyen helyeken?

            -Szia... ő a te kutyád? Este találtam, szegény bőrig volt ázva, visszadom, csak máskor jobban ügyelj rá, szegény nagyon megviselt.

            Bólíntottam, majd elmagyaráztam neki, hogy hogyan került hozzám, és hogy menekült el, hívtam, majd egy házból megjött, és megfogtam, majd lassan elindultunk.

            Az udvaron már anya és apa várt, próbáltam megmagyarázni nekik ahogy beléptem, de ők ahelyett, hogy leordítottak volna inkább örültek, hogy megkerültek, és megengedték, hogy megtartsam a kiskutyát, mérhetetlenül örülteltem, éreztem, hogy semmi nem veheti el a kedvemet.

            A neve Storm lett, mert a vihar hozta, ő vitte el, de végül mégiscsak megkerült, végülis csak megérdemli ezt a nevet. Igen, Storm. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés