Egy rövid ideig a szél halk, de számomra mégis érdekes, de talán még mégis hangos hangját, és bár igazából láthatatlan, de számomra látható külsejét hallom és látom. Hirtelen minden elhalatszott, aztán a sötétség is előtört a világos erdőből. Egy utolsó kínhang, majd eleresztem magam. 
Félve, de igazából merészkedve próbálom összegyűjteni saját erőmet. Sikertelenül. A szél átfutott testemen, ezért mégiscsak érzem ,hogy még valami összetartja lelkemet. Mégsem emlékszek semmire, mi történt, és hogy mit keres én itt, de valamit keresek. De mégis, mi az a dolog, mi összetartja lelkemet? Kíváncsiság, nem más egyéb. 
Egy darabig próbálok magamhoz térni, hogy megértsem, mi történt velem, mégis mit keresek én itt, és mi ez, a láthatatlan, de igazán erős fájdalom, mi szívemet gyötri. Hallkan, de számomra mégis hangosan lihegni kezdek. A sötétség elvakít, nem hallok és nem látok semmit. 
Csak egyedül érzek, mély fájdalmat. De talán az nem is a fájdalom, csak az a szörnyű dolog, ami nem hagy nyugodni. Miként kerültem ide, mit keresek erre. Lelkem összezsugordott, de még mindig nem tettem semmit. 
Próbáltam összeszedni magam, hogy emlékezzek, hogy hol vagyok, mit keresek. De végül csak arra jutottam, ami eddig körülbelül századszor az eszembe jut. A hatalmas semmi, az a dolog, amit bármiképpen sem szeretnék. 
Hirtelen világosság gyúlt az eszembe, mindent újra hallani és érezni kezdek, de az a mély fájdalom továbbra is nyom. Néha elnémul a környezet, láthatatlanná vállnak a fák törzsei, és a lombkoronák, melyek előbbiekből nyúlnak ki.
A lány, az ismeretlen ló, mégegy lány, az a nyugodt hang,  és minden, az a kedvesség melyet kaptam, mintha földreszállt angyalok lennének. De mégis, a lószállító, a baleset, ez a hasító fájdalom, ez mégiscsak az ördög. 
Nem hiszem, nem hiszek ebben, de lehet, hogy az Istenek összeesküdtek ellenem. Vagy talán, pillanatnyilag hatalmas viszály folyik, most kapjam-e meg a bűntetést, vagy sem. Megérdemlem-e, vagy sem. 
Ezt hiszem, hiszek benne, hogy ez egyszerűen csak szerencsétlenség, ami belőllem sugároz, de az, ami ebben a pillanatban, az elmúltakban, és a leendőkben van, azokat bárminek nem lehet nevezni, csak jónak nem. Inkább legyen sok rossz, mint ez a szörnyű, hatalmas kíváncsiság, mert én megakarom tudni, mi folyik velem. 
A lány vajon mit akar tőlem? Elmondani életem rejtelmeimet, mi számomra sem ismertek? Netalán csak egyszerűen, életemben most az egyszer, valami jüt szeretne tenni velem? Ez a sok megválaszolatlan kérdés, mind, mind egyszerre, nem tudom mit tegyek, és  mi lesz velem. 
Talán nekem nincs is szükségem a lányhoz, én magam megoldom a problémákat, csak tudnám, hogy és mikéne kezdjem. Ehhez már túl késő. Vagy nem? Próbáljak magamhoz térni, és valami újat kitalálni, vagy újra segítséget kérjek, ezektől a csodálatos emberektől? 
Az igazat megvallva, nem tudok választani, bár, szerintem, magamra kéne álljak. De ezt is, hogyan, hogyha mást nem is érzek, csak a hasító fájdalmat, és a szél susogását? Várjak addig, míg történék valami, aztán rögtön ugorjak, de ezt is, hogyan? 
Angyal és ördög, más nem is jut eszembe. Lehet, hogy ezek ketten tesznek egyet... Angyal és ördög, mi tévő legyek? Segítsek magamon, vagy inkább kérjek segítséget? De segítséget, honnnan kérjek, ha lábaimat megmozdítani nem tudom?
Egyre több, és több kérdés, szeretnék már válaszokat, akárkitől, akár egy jótündértől, akár egy gonosz manótól. Végülis, akárki is legyen, segítőm, az hatalmas szeretetem várja. Merthogy aztán, mást én nem tudok adni, ha lenne, adnék én mást is. Viszont így, hogy nincs, sajnos, nem adhatok. 
Őszinte vagyok, adnék én ha lenne, de nem adok, de mégiscsak, ajándékon töröm én fejemet, miközben itt fekszek, néha vakon, néha süketen? Érzem, valami eszembe kéne, hogy jusson, mert ez így nem mehet tovább, hogy csak itt fekszek, és várom, azt a soha nem eljövendő jószerencsét. Mert erre, fogadni is merek, hogy jószerencsét, biza én soha nem fogok kapni. 
Túl sokat gondolkozok, tenni kéne már valamit, ha nem késő, pedig érzem, hogy már nem tudok sokat tenni. Gondolataimba merengve, csak segítséget kérek, holott ezzel, én semmit sem érek. Egyszer már, kikéne térjek, ezekből a hatalmas gondolatokból. 
De ha nem gondolkozok, újra és újra, eszembe jut, érzem a hatalmas, mély, erős és szörnyű fájdalmat, ami nem tudom, hogy mi, azt sem tudom, testi, vagy esetleg lelki sérülés? Sérülés is, dehogy is, fájdalom az anélkül is van.
De mégis, gyűjtsek magamba egy kis erőt, hogy tegyek valamit azért, hogy segítséget kérjek, vagy adjak, saját magamnak. Ne eresszem el önmagam, mikor pont most érzem, most vagyok azon a ponton, mikor  még tehetek valmit. Az erő, mely egyre feljebb megy, ekkor érzem, elértem azt a pontot, melyet elkelett volna eddig is érjerk, melyen angyal és ördög, közös erővel segített. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés