Nevem, Release

Bye, Zselyke

Lassan a karám kerítésénél állok, és nyerítek, néhányan odafordulnak hozzám, de amint meglátnak rögtön elmennek. Horkantok egyet, de senki. Arrébvonulok, majd ügetni kezdek. Ugrásaim egyenletesek, de mégis gyorsak. Nyerítek egyet. Megállok, s felágaskodok, majd gyors vágtába ugrok be, hamarosan pedig a többiekhez lépek. Épp köszönnék nekik, mikor ők arrébvonulnak, horkantok egyet, de errre csak még gyorsabb tempóban mennek. Nem értem őket. Szomorúan a karám kerítéséhez lépek, és tovább legelek. Ha jön valaki, nyerítek, de amint meglátnak sietnek tovább. Mintha valami főgonosz lennék. Pedig én nem vagyok az.
-Miért utál engem mindenki? Legalábbis miért viselkednek velem ilyen ellenségesen? Miért? Én nem vétettem semmit! –nyerítettem, de senki nem törődött velem. Figyeltem a járókelő embereket, és néha kivezettek néhány lovat a legelőről és vissza. Engem soha. Még hogy nem visznek ki, de nagy ívben kerülnek. Nem értem miért. Egy fiatal lányt látok, majd felé nyerítek. Ő rámnéz, majd közelebb lép hozzám, de a vén Jack Rennington elráncigálja, majd megszólal.
-Ügyeljen, fiatal hölgy. Ez a ló nagyon veszélyes ám. Több embert támadott meg ok nélkül. Nehogy veled is történjen valami. –mondta.
Én, hogy veszélyes?! Dehát könyörgöm, a légynek se ártanék. Miért viselkednek velem így?! A lány bólíntott, majd az istálló felé vették az irányt. Az embereke néztem, akik szinte mindig elkerülik a legelőt. Nem értettem. Nem vétettem senkinek. Miért viselkednek így velem? És a többieket miért nem bűntetik? Ők mivel különbek tőlem? Rengeteg gondolat terjengett a fejemben, de valahogy sehogy sem tudtak összállni.
Hamarosan megjött a lovász, majd kinyitotta a karámajtót. Én rögtön elindultam, de engem senki nem fogott. Miért viselkednek velem ilyen ellenségesen? Szeretnék végre egy barátot, aki megért. Aki szeret, és foglalkozik velem. De senki sincs. Mindenki utál ok nélkül. Nem vagyok én főgonosz.
Belépek a boxomba, majd gyorsan bezárják az ajtót. Még most sem értem, ezt a nagy félelmet. Az ételem felé nézek, de valahogy nem kivánom. Én most nem az ételre és az italra vagyok éhes, hanem a szeretetre. Amit soha nem fogok kapni. Egy darabig gondolkozok, majd végül hozzálátok az evéshez. Szerencsére ételt és italt még kapok, és elég, hogyha az van. De ez az élet szörnyű. Mind utálnak. Senki nem akar elvinni, hogy új otthonra lelhessek.
A fiatal lány pont most tért vissza a lovaglástól. Én viszont csak ettem. Fejemet a szénába nyomtam, és nem is akartam nézni mostmár senkit és semmit. Hirtelen mindenkit megutáltam. Hogyha utálnak, ez legyen már kölcsönös. Ekkor a gyerek felém nyújtott egy répát, majd én is felé nyújtottam a fejem. Elkaptam, de aztán a lányt hirtelen elhúszták. De a répa nállam maradt. Az anyja eléggé leszidta, én viszont megettem a réptá, majd elfogyasztottam a vacsit, aztán pedig teleittam magam. Egy lovász lépett a boxom elé.
-Mit műveltél, te dög? Ráhozod szerencsétlen gyerekre a frászt, az a lány a másiK lónak akarta nyújtani a répát, erre meg te illetlenül elveszed. Nem hallottad, hogy nem a te nevedet mondta?! Nah mindegy, már nem sokat kell kibírni, hamarosan úgyis Resource faltozhat belőlled.
Mondta. Megrémültem. Miért falatozzon belőllem Resource? Ugye nem akarnak vágóhídra küldeni? Fáradtan lefeküdtem, majd elaludtam.
Másnap reggel amikor keingedtek nem mentem ki. Feküdtem, és unatkoztam. Felhorkantottam. A lovász rémülten tolatott, de én nem mentem. Nem értettem, mit félnek tőlem. Elengedtem magma, és elterültem. Féltem, hogy már nem a legelőre akarnak vinni, hanem a vágóhídra.
-Így hogy vigyük oda? Elég veszélyes. Képes akkorát rugni, hogy az illető rögtön kinyúlik. Valakitől ötlet? –kérdezte az egyik lovász. Éreztem, hogy engem mostmár semmi és semmi nem érdekel. Ha már úgy is életem utolsó perceit éljem had boszúljam meg az emberek tettteit. Nézzenek szembe magukkal. Ismerjék meg azt a lovat, akiről hittek. Pedig én nyugodt lettem volna. Ekkor megjelent a kislány, és az anyja.
-A testvérem úgyis farmot akar alapítani, és a pénz is megvan rá. Ráadásul nekünk is. Van hely is. Így tehát minden megvan, hogy megvehessük Sandro-t, s lesz saját lovad, s akármikor lovagolhatod. –mondta, majd a kislány elmosolyodott. Az anyja észrevette, hogy a lovászok tétlenkednek. Elkezdte őket faggatni. Legyintett, hogy őt nem érdekli. Végül megjött Mr. Rennington, minden bizonnyal parpírokat aláírni, hogy bedobhassanak a vágóhídra. Közben a kislány anuykájával kezdett el beszélgetni, majd hirtelen a lány megszólalt.
-Anya, nem vehetjük meg inkább őt? –kérdezte, majd rám mutatott. A nő és Mr. Rennington is megrémült. Én felálltam, majd a lányhoz léptem. Fejem a kezéhez érintettem, mire ő megsimogatott. Mr. Rennington elkezdett bámulni. Mivel a lány anyjénak ugyanmindegy volt, sikerült meggyőznie tulajomat, hogy őt adja el.
Így tehát elindultam az új, remélhetőleg szép élet fele. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés