Nem lehet örökké buslakodni

Bye, Zselyke

A legelő végén ültem. A kerítésre tápászkodtam, és egy zsebkendőt húztam ki a zsebemből, s kifújtam az orrom. Egy kis könycsepp csordult ki az arcomról, ugyanúgy, mint egy hónapja. Már tavasz van, de ugyanaz az érzés fog el, mint egy február kzöepei napon. A szomorúség, a végelláthatlatlan szomorúság. Az a gyönyörű táj, ami volt, azthittem, hogy az lesz életem legszebb terepje, de ahelyett a legszomorúbb és legszörnyűbb volt. Rövid gondolkozás után abbahagytam lelkem gyötrését, s tétlenül ültem. Egy fej közeledett felém, de gyorsan reagáltam, s eltoltam. Pár másodpercet, számomra örökkévalóságot ültem mgé a kerítésnek tápászkodva, mjad átmásztma, és elindultam, hogy hova. Hirtelen nyerítést hallottam, de ez sokkal hangosabb volt. Megfordultam, és egy ismeretlen fekete lovat láttam, aki felágaskodott, majd fújt egyet felém.

            -Hagyj. –mindössze ennyit mondtam, s megfordultam, majd tovább mentem, egyenesen, de aztán hirtelen gyors patadobogást, majd elhalkulást, végül pedig egy hangos földreérkezést hallottam. Pár pillanatig úgy gondoltam, hogy csak a lovak bakolgatnak, meg ugrálgatnak, de aztán egyre hangosabban hallottam a nyerítést, végül pedig megfordultam. A fekete ló volt, s hamar felismertem. Malachite volt az, a lovarda legújabb lova volt, mégpedig egy gyönyörű küllemmel megáldott marwari mén, aki tökéletes távló, csak még nem találtak rá lovast. A ménre pillanatottam, majd halványan elmosolyodtam. Ő volt az egyetlen, aki az utóbbi egy hónapban megértett, és tudta, hogy miért vagyok ilyen.
            -Malachite, azt hittem, hogy távló vagy, nem pedig ugróló. Most pedig menj vissza a legelőre, és kérlek, hagyj magamra. –mondtam, majd megfogtam a ló kötőfékét, és visszavezettem a legelőre. Megpaskoltam. –Ne érdekeljelek, törődj a magad dolgával. Még csak két napja vagy itt, ma vagy holnap találni fogsz egy lovast, és elkezdheted a karriered. Én pedig tovább fogok itt maradni, a sértődékeny banya szerepében. –mondtam, majd elfutottam a ló elől. Különösen tetszett, de még mindig nem tudtam feldolgozni az eseményeket.

            Szerettem volna egy barátot, aki megért, de röpke egy hét alatt az összes barátomat elkergettem magam mellől, és most mindenki utál. Néha próbálnak a lelkemre hatni, de mindig elbuknak valahol, én pedig kiakadok. Épp csaptam volna ki a ház ajtaját, mikor egy ismeretlen hangot hallottam.

            -Szia Ava! –hallottam az ismerős hangot, aki minden bizonnyal Lucy-tól jött, de én csak kicsaptam az ajtót, majd amikor visszacsaptam egyenesen barátnőm orrára csapott, mire az felnyögött, de én mit sem törődve vele tovább mentem, és a szobámba léptem, majd lehuppantam az ágyra, majd rövid zokogás után lepattantam az ágyba, és elaludtam. Bár még mindössze délután négy volt elég furcsának mondható alvási stílusum volt. Mivel kicsikét beteg vagyok sikerült pár napi szabadságot kapnom a sulitól, de apu azt mondta, hogy holnap mostmár muszáj mennem, mert így is nagyon nehéz mindent bepótolnom. Tény, hogy igaza volt, de engem valahogy nem tudott érdekelni. Kicsit öntudatosnak és nagyképűnek gondoltam magam, de aztán eszembejutott, hogy nem semmiért vagyok ilyen, akinek meg nem tetszik, az nézzen szellemnek, hisz a legjobb barátom már úgy is az.

            Amikor felkeltem 4óra körül volt, és körülbelül tíz percet az éjszakai zokogással töltöttem el, majd kiszálltam az ágyból, és felvettem magamra az egyik sportfelszerelésemet, és kimászkáltam. A kutyák lépteim felébredtek, s mivel nem akartam nagy felkeltést kelteni gyorsan adtam nekik egy kis kaját, s kiengedtem őket. Ekkor korgott egyet a gyomrom, s visszamentem a házba, s gyorsan bekaptam valamit, majd az istállóba léptem, ahol a lovak már ébren voltak, és nyerítettek. Feltöltöttem az etetőjüket, majd kivittem őket a legelőre, és pár boxot kitakarítottam, s amikor úgyéreztem, hogy elvégeztem a napi kötelező munkát kimentem, s visszamentem a legelőkre, s már fél hét körül járt az idő, mikoris már 5 boxot kitakarítottam.

            Malachite egy kicsit vágtázott, majd felém nyújtotta arcát, mire én nyomtam egy puszit a fejére, amit először úgy éreztem, hogy ez nagy butaság volt, hisz nem akartam soha többé közel engedni magam egy lóhoz sem. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy mi lenne, hogyha én lennék a lovasa, de elég hamar kivertem a fejemből. Aztán újra eszembe jutott, és aztán kivertem, de nem hagyott nyugodni. Megpaskoltam a fekete mén nyakát, majd bementem a házba, és gyorsan megírtam egy rövid szöveget apának, hogyha mire hazajövök nem lesz Malachite-nek lovasa én elvállalom.

            Aztán úgy éreztem, hogy most szét kell tépnem, de aztán észrevettem az órám, hogy már hét óra. Visszamentem a szobámba, majd gyorsan elrendezkedtem, és kimentem a búszmegállóba, a búsz pedig hamarosam elindult.

            Az iskola órái szörnyűek voltak, és egyszerűen ritka lassan telt el az idő. Végül, iszonyúan nagy nehezen vége lett az utolsó órának, és fél négyre hazaértem, s apa nem volt itthon. Persze rögtön tudtam, hogy valahova elvan menve lovagolni. Megakartam nézni a fecnit, ami az asztalomon volt, de én egy előbb a tanulást tipus voltam, ezért hamar összefirkátlam a házit, azaz negyed hatra kész voltam, és pár percre rá megjött apa.

            -Ava, nem jelentkezett senki az egész lovardában, hogy Malachite-et lovagolja. S mivel a ló a mi tulajdonunkban áll, lovagolhatod. –mondta, én pedig szélesen elmosolyodtam. Tudtam, hogyha egy a nagy istálló lovai közt lett volna akkor esélyem se lett volna, de így lehetett. Kimentem a házból, majd a szerszámokkal és a csutakolózsákkal a legelő fele mentem, és kivezettem Malachite-et.

            Alaposan lecsutakoltam, kifésültem a sörényét, kikapartam a patáit, majd hamar felszerszámoltam. Éreztem, hogy kezd visszatérni a régi énem. Hirtelen felvillant Gallagher-en lévő első lovaglásom, de aztán elmosolyodtam, és úgy éreztem, hogy végre sikerült eltolnom magamtól a múltat.

            Megfogtam a neyregkápát, és felugrottam a nyeregbe, majd megszorítottam a kantárt, és lépesben elindítottam Malachite-et. Amikor úgy éreztem, hogy eléggé bemelegett ügetni kezdtünk, majd hosszú ügetés után beugrasztottam vágtába.
            -Malachite. Köszönöm. –mondtam, majd feljebb ereszkedtem a nyeregben, és a gyönyörű fekete mén léptei és egyre gyorsabban kezdtek gyorsulni. Tudtam, hogy ez a ló alkalmas arra, hogy vele elhagyjam a múltat, és elkezdjem a jövőmet, ő lesz az a ló, akivel elkezdhetem álmaim sportját, a távlovaglást űzni. Vágtattunk. Szélsebesen. Vágtattunk a jövő fele. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés