III. fejezet

A szörnyű fejlemény

E/1

Már az első pillanatban, ahogy beléptem az alvilágba, valami furcsa érzés fogott el. Egy cseppet sem éreztem magam biztonságban. A távolban láttam egy várost, vagy akármi legyen az, de hiába mentünk gyorsabban, hiába mentünk lassabban, a távolság ugyanannyi maradt. Egy pillanatra már el is hittem, hogy az ég világon nem haladunk semmit, mikor megláttam egy földutat. Inkább tűnt szekérutnak, mintsem autóutnak, hisz a keréknyomokon kívűl hamarosan megpillantottam rajta a patanyomokat.

-Talán ha erre haladunk kilyukadunk valahol – jelentette ki Richard.

-Innen szoktad beszerezni az ételt? Ha pedig igen, akkor miért nem tudod, hogy merre kell menni?! – kérdeztem dühösen. Több kilóméters gyalogoltunk hiába, még ha végül meg is leltünk egy földutat, azt sem érdekelt.

-Valami olyan más – válaszolt.

Tanácstalanul felsóhajtottam. Nem szerettem visszaszólni neki, mert már amint meghallottam, mit mond, rögtön eszembejutottak a tegnapi meséi, így hát inkább hallgattam. Lassan, több órányi gyaloglás után megpillantottam a várost.

Mielőtt átléphettük volna a város kapuit, egy őrrel találkoztunk. Richard felmutatott valamit, s ekkor szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy nekem még olyanom sincs. Amiután az őr kinyitotta nekünk a fekete, rozsdamentes, magas kisajtót, mi elindulhattunk a városban. Hatalmas, emeletes, néha kétemeletes, házak volt, melyek hátsókertjei nagyobbak voltak, mint a játszótér, ahova kiskoromba jártam.

-Hűha – csak ennyit tudtam mondani.

Richard halványan elmosolyodott, majd megszólalt. – Egy barátom erre lakik, valamelyik utcában a közelben. Megszállhatunk nála. Msot nem akarok sietni, ez lesz a mi kis nyaralásunk.

Nevetni kezdtem, de igazából csak a helyzet miatt. Én magam is éreztem, hogy valami nagyon Furcsa dolog van itt, amit még Richard sem ismer. Azt is tudtam, hogy ezzel ő maga is tisztában van, éreztem a hangján, teljesen máshogy beszélt, még ha a mondanivalója ugyanaz is volt.

-Mi a baj? – kérdezte hirtelen, mint aki olvas a gondolataimban.

Hallkan felsóhajtottam. – Komolyan kérdezed?

Vállat vont. Észre sem vettem, hogy már egy teljesen más utcában sétálunk, és Richard már meg is állt. Egy hatalmas, emeletes ház előtt ácsorogtunk, a következő pillanatban pedig egy huszaséveiben járó szőke hajú nő nyitotta ki az ajtót.

-Rosalie, ő itt Audrey, Audrey, ő itt Rosalie, már meséltem róla – mutatott be minket egymásnak Richard. Egy halvány mosolyt erőltetettem az arcomra, a mellettem álló nő azonban őszintén mosolygott.

-Gyertek beljebb. Majd megmutatom nektek a szobáitokat. Elnézést a rendetlenségért, felforgatták a házat – jelentette ki egyszerűen, mire kérdő tekintettel néztem Richardra, azonban ő sem tudott semmit. – Azt hitték, hogy bújtatom Nicolast.

-Keresik őt? – kérdezte furcsállva Richard.

-Morgan emberei  - válaszolt hallkan Audrey. – Szerencse, hogy már elmentek, mert igazából titeket akartak, csak úgy hitték, Nicolas tudja.

Nyeltem egyet. Reménykedtem benne, hogy mivel egyszer már jártak itt, nem próbálják újra. Audrey feltessékkelt minket az emeletre, majd megmutatta a szobáinkat.

Az enyém elég nagy volt. Volt benne egy franciaágy, egy kanapé, két ruhásszekrény, könyvespolc, asztal négy székkel, és tartozott hozzá egy fürdőszoba is. Krémszínűre volt lefestve, de rengeteg, régi festmény díszítette.

Pár perc múlva a ház gazdája lehívott minket, csak úgy, hogy társalogjunk. Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem, de mivel ez volt az illendő, megtettem. Mint később kiderült, társalgás címén eszünk is. Miközben falatoztunk, Richard hatalmas beleéléssel mesélte el, hogy hogy győztük le Morgant, miközben néhány helyen nagyokat túlzott, Audrey pedig mosolyogva bólíntott, majd ő kezdett el süketelni.

-És szerinted, Rosalie? – szegezte a kérdést hozzám. Jellemző, hogy akkor kérik ki a vélemény,  mikor foggalmam sincs arról, hogy miről kérdeznek.

-Nem tudom – válaszoltam, abban reménykedve, hogy jól válaszolok.

Audrey épp szólásra nyitotta a száját, mikor meghallottam a csengőt. Integetni kezdett a lépcső felé, amiből egyből megértettük, hogy rejtőzzünk a szobáinkba. Mikor lehuppantam a kanapéra, hallgatózni kezdtem. Az ajtó kinyílt.

-Adrienne, micsoda meglepetés! Már hiányoztál. Képzeld, kik jöttek látogatóba! Richard és Rosalie! – mondta nevetve Audrey. Nem.... Adrienne nem jöhetett.

-Tényleg? Hihetetlen – rögtön elképzeltem Adriennet, amint ott mosolyog. – Most hol vannak? – imádkoztam, hogy Audrey-nak legyen annyi esze, hogy hazudik valami értelmeset, de nem. Hogy is hittem?

-Fent vannak a szobáikban! Azt hittem, megint Connor emberei jöttek – mondta Audrey, és közben mintha még mindig nevetett volna.

Rögtön felpattantam, és az ablakkal kezdtem vacakolni. Mielőtt azonban ki tudtam volna nyitni, meghallottam vendéglátónk hangját. – Richard, Rosalie! Adrienne jött hozzám, hát nem csodás? Gyertek le!

Muszáj volt engedelmeskednem. Pillanatok múlva már lent voltam, és hamarosan Richard is csatlakozott hozzánk. Az egész helyzet szörnyű volt, de szerintem Adrienne számára is, még ha fülig is ért a mosolya.

-Hallottam, hogy te mentetted meg Richard-ék életét – mosolygott Audrey, miután Adrienne egy halvány „hát persze, hogy én” mosolyt eresztett. Richard tényleg ezt mondta volna, kihagyva azt a részt, hogy a nő átvágott minket?!

-Mikor is érkeztetek? Pár órája? És azóta csak itt ültök? Na, gyertek, menjünk várost nézni. Audrey, csatlakozol? – kérdezte mosolyogva Adrienne.

-Rendet kell rakjak. Tudod, rendmániákusság – mondta Audrey, mire ő is, és Adrienne is nevetésbe tört ki, bár az utóbbin látszott, hogy nem igazán értékeli a másik hatalmas humorát.

Mivel nem volt más választásunk követtük Adriennet, aki amint kiértünk a házból, megszólalt. – Miért vagytok ilyen hallgatagok? Gyerünk, locsifecsizzünk.

-Veled? – kérdeztem hirtelen. – Inkább nem.

-Végül is, van időnk, mint a tenger – mosolygott Adrienne tovább.

-Inkább holnap elmegyünk – szólalt meg Richard.

-Ti nem is hallottátok? A kapukat lezárták – mondta már unottan a nő, s mielőtt megszólalhattam volna, tovább beszélt. – Mostanában ahányan visszamentek a felvilágra, semmilyen életjelet nem mutatnak, úgy fél napja. A futárok is, pedig már vissza kellett érkezniük. Tudjátok mi történt? Mind meghaltak. Valaki megölte őket. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.