XVIII. fejezet

Ha azt hitted, megnyugodhatsz

            Láttam, hogy felhők gyűlekeznek az égen, és egy elég nagy zápor fogja kezdetét venni pár percen belül. Tudtam, hogy nem maradhatunk itt, ahol mindenki tudja, hol vagyunk, de egyszerűen nem akartam menni, annak ellenére, hogy Brandon folyamatosan erőltette.

            -El fognak jönni, és megölnek minket. Akkor pedig már senkit sem fog érdekelni, hogy te miféle hibrid vagy – aggodalmaskadott.

            -A múltkor is legyőztük őket – jelentettem ki.

            -A múltkor négyen voltunk, ők pedig ketten. De ha meg akarnak minket ölni, eljönnek mind a tízen, és egy percen belül mindketten halottak vagyok. Megyünk, és kész.

            -Hova? – kérdeztem beletörődve.

            -Egyenesen előre. Majd kikötünk valahol – sóhajtott egyet.

            Bólíntottam. Kimentem az udvarra, majd megláttam egy fekete terepjárót, amit eddig egyszer sem láttam.

            -Tied? – kérdeztem.

            -Hamiltoné. De neki már nem kell, minek is kell ő járjon autóval? – halványan elmosolyodott, mire én is viszonozatam.

            Beültem az anyósülésre, a következő pillanatban pedig Brandon már mellettem volt.

            Hamarosan már az erdőben voltunk, ami meglehetősen nagy volt, az állam egyik legnagyobbja. Meglehetősen hasonlított arra az erdőre, ahol akkor jártam, mikor halott voltam. Egyre inkább figyeltem az erdőt, a mélyére néztem, és mikor megláttam egy fekete kaput, a szívem kihagyott egy ütemet.

            -Brandon... – suttogtam hallkan. – Állj meg.

            -Mi? Micsoda? Miért? – kérdezte, de nem válaszoltam.

            Megragadtam a kormányt, és egy meglehetősen ügyetlen mozdulattal az autót az útszélére irányítottam, majd megnyomtam a féket, és amint a kocsi megállt, azonnal kipattantam abból.

            Nem törődtem Brandon kiáltásaival, azzal, hogy talán butaságot csinálok, semmivel, csak azzal, hogy ugyanaz a hely volt, ahol akkor jártam, mikor halott voltam. Csak szedtem a lábaimat, egyre gyorsabban és gyorsabban, mintha már futottam volna. Rosszabb volt, mint egy rémálom. A fák ágai lefele néztek, a nap sugarainak itt nem volt helye, és a rozsdás, fekete kapu, mely után romok kezdtek látszani, egyre rémísztőbb lett.

            -Régen egy ház volt itt, mielőtt a várost megalapították volna – okoskodott Brandon. – De mit akarsz itt?

            -Én... csak... semmi. Menjünk – jelentettem ki.

            Mikor azonban megfordultam, a vér meghűlt bennem. Egy férfi állt előttem. Szörnyen nézett ki. Egyik szeme félig kifolyt, a másik már nem is volt a helyén, barna, félig elrothadt fogai voltak, arca majdnem fehér.

            -Mi járatban erre? – kérdezte nevetve.

            Mielőtt válaszolhattam volna, megláttam egy másodikat. Aztán egy harmadikat. Egyikük sem nyújtott jobb látványt a másiknak, és mire észbekaptam, körbekerítettek. Brandon türelmetlenül dőlt az autónak, és mikor észrevettem, hogy arckifejezése nem változik, hiába volt körülöttem három zombiféleség, eszembejutott, mit mondott az a férfi, akivel akkor találkoztam, amikor halott voltam.

            -Eljöttünk érted – szólalt meg a második.

            -Halottnak nincs helye az élők között – ez a harmadik volt.

            Brandon, mikor meglátta, mennyire megijedtem, megszólalt.

            -Mi van? Mi történt?

            Nem akartam válaszolni. Nem tudtam válaszolni. Egyre inkább közeledtek felém, és már rajtam voltak. Egy pillanatra abban reménykedtem, hogy csak szellemek, és átmennek rajtam, azonban, mikor az egyik meglökött, egy világ dőlt össze bennem. Egérutat akartam nyerni, de mindig ott voltak előttem.

            Az egyik egy fához csapott, és folytogatni kezdett. Minden bizonnyal ott halok meg, ha nem történik valami, amitől nem csak én, nem csak Brandon, de még a zombik is lefagytak. Az ég mintha ketté nyílt volna, sötétség árasztott el minket, hirtelen a felhőkből eső kezdett zuhogni, az égen a villámok játszottak, a dörgés pedig fűlsíketítő hangon adta tudtunkra, hogy hatalmas vihar közeledik. Egy villám belecsapott a fába, melynek én voltam szorítva, az pedig égni kezdett.

            Kihasználva a szellemek pillanatnyi bénultságát, rohanni kezdtem, ahogy bírtam, és beültem az autóba, pillanatok múlva pedig Brandon is csatlakozott hozzám. A kocsi elindult,  majd gyors sebességgel magunk mögött hagytuk a zombikat.

            -Mi volt ez?! Odanyomtad magad a fának, a következő pillanatban pedig valaki fojtogatni kezdett, és ott volt még kettő! Elmagyaráznád?! – förmedt rám Brandon.

            -Te láttad őket?! – kérdeztem vissza.

            -Igen, de... Semmit nem értek – dühös volt.

            -Meg akartak ölni... azt mondták, hogy nincs helyem az élők között. Azok az emberek halottak voltak! Először én, de aztán te is láttad őket. Mi van, ha? – kérdeztem az elején hangosan, a végén egyre inkább hallkabban.

            -Nem számoltak a gyűrű mellékhatásaival. Ezt el sem hiszem – sóhajtott fel.

***

            (Brandon szemszög)  

            1779 augusztus 21

            Lassan haladtam a folyosón. Ernestine hívatott. Pedig ő nem szokott ok nélkül hívatni, csak ha valaki rossz fát tett a tűzre, vagy valami rosszra készül, és bajtársra lesz szüksége. Mivel az előbbi nem történt meg, felkészültem, bármi dolgot is forral a fejében, higgadt leszek. Bekopogtam, majd miután elhangzott egy hallk jöjjön, beléptem az ajtón.

            -Hívatott, Ernestine – szólaltam meg hallkan. A nő a tükör előtt állt, és egy cseléd szépítgette, de miután kitességezte azt, kettesben maradtunk a szobában.

            -Holnap lesz Carsten születésnapja – jelentette ki egy halvány mosoly kíséretében. – Az ezredik  - tette hozzá nevetve.

            -Ki az, aki elfelejtené eme nemes születésnapját! Főleg, hogy ilyen kerek számot tölt be – Carsten volt a legidősebb közülönk.

            -Segíthetne nekem születésnapi ajándékot szerezni. Szeretnék most neki valami különlegest adni, amire még sokszor szüksége lehet, de mégis gyönyörű – mondta. – Van ötlete?

            -Bevallom, csak egy jut eszembe – válaszoltam. Ernestine kérdő tekintettel nézett rám. – Ön. – halványan elmosolyodott, majd felém lépett.

            -Nos, Brandon, én másnak tartogatom magam – nevetett, majd rámpillantott. – De tudom, hogy tudna segíteni.

            Elmesélte, hogy egy gyűrűt akarna neki adni, egy varázsgyűrűt, egy olyat, amelyre mágiákat szoktak varázsolni. Ismerte azt a varázsgömböt, amit még az apám adott nekem, melynek segítségével hatalmas varázslatokat is le lehet bonyolítani. Ekkor már tudtam mire készül.

            -Túl veszélyes élőt visszahozni a holtak közül, Ernestine. Rengeteg olyan mellékhatása van, ami veszélyes mindannyiunkra. S bármennyire is akarnék önnek segíteni, egyszerűen... – mondtam, de ismertem őt.

            -Esetleg ha kissé nehezebb lenne segíteni neki? – kérdezte.

            Ekkor jutottunk arra, hogy amelett, hogy az örök életet is adjuk Carstennek, egy kis játékot is adunk neki, úgy is abban hitt, hogy mindent meg kell érdemelni. Az pedig pont kapóra jött, hogy Bradley Nelsont akkor tagattuk ki. Tudtam, hogy hiba lesz megcsinálni a varázslatot. De mostmár visszacsinálhatatlan.

***

            (Angel szemszög)

            Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Brandon ismerte Ernestinet? Ráadásul ő csinálta ezt az egész átkot, ami miatt a holtak itt... Sőt, tudta, hogy mi fog történni, de mégis megtette. Mielőtt aztán bármit is kérdezhettem volna, megszólalt.

            -Apánk egy nagyon erős Avenger volt, az egyik legerősebb. Ő is azok közé tartozott, akiket még az átok változtatta át, mint Carsten vagy Ernestine. Egy nagyon becsületes ember volt, de mégis rengeteg rosszakarója volt. Az egyik halálosan megsebesítette. Tudta, hogy nincs esélye gyógyulásra. Minden életerejét egy varázsgömbbe helyezte, és másnap meghalt. Azóta az a varázsgömb az egyik legnagyobb, de már rengeteg erőt kimerítettek belőle.

            -Te ismerted Ernestinet? – kérdeztem hirtelen.

            -Nem csak ismertem – sóhajtott fel. – De miután Hamilton megölte az egyik segítőjét, már ő is, és a tanács összes tagja utálta nem csak a bátyjámat, de engem is, ok nélkül. Csak menekülni tudtam. Úgy látszik, már meg is ölne.

            -De most mi történt? Mi volt ez az egész azokkal a halottakkal? – kérdeztem tovább.

            -Szerintem feltámadtak. Először csak te láttad őket, de aztán én is, de szerintem mindenki. Van egy olyan érzésem, hogy egy újabb feltámasztás miatt. Például a Chelsea-é miatt – mondta.

            Nem szólaltam meg. Igazából nem is tudtam. Még ha fel is támadtak, a halálomat mindne bizonnyal most is akarják. Sosem voltam túlságosan optimista, de most úgy éreztem, hogy ebből a történetből én biztos nem jöhetek ki jól.

***

            Mire észbekaptam, már egy városban voltunk, kiérve az erdőből. Nagyobb volt, mint az, ahol Chelsea lakott, és már a külvárosban is hatalmas forgalom volt, s hamarosan szembetaláltuk magunkat egy hatalmas dugóval, ugyanis egy autó lerobbant.

            Egy utas lépett ki az egyik kocsiból, majd szédelegni kezdett. A vér folyt ki a kezéből, és néhány helyen látható volt a hús. Ekkor tört rám az éhség, és rögtön ugrottam volna ki az autóból, mikor Brandon megragadt, és visszarántott az ülésre, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.

            -Eressz el! – ordítottam, de ő nem engedelmeskedett, és dühös lettem.

             Megfogtam, majd teljes erőből nekiugrottam. Az ő oldalán kicsapódott az ajtó, mi pedig nekiugrottunk a mellettünk álló teherauónak. A sofőr kipattant a járműből, majd felénk sietett. Borzasztóan mérges voltam, minden bizonnyal ezért sikerült Brandont tíz méterre tőlem elrepítenem, én pedig nekiugrottam a teherautósnak.

***

            Egy ágyon ébredtem. A szám tiszta véres volt, de mikor jobban megtapogattam magam, megtudtam, hogy az egész testem az, és néhol hús – illetve ruhafoszlányok vannak. Lassan nyitottam ki a szememet, és megpillantottam Brandont.

            -Nagyon kevesen múlt, hogy nem vettek észre, annak pedig nem örültem volna. De a sofőrt így is veled kellett vigyem, mert minden bizonnyal nekemtámadtál volna, ha elveszem tőled az első zsákmányodat – a végén már nevetett.

            -Ez nem vicces – feleltem sértődötten.

            -Vettem cipőt, farmert meg blúzt minden méretben, hogy ne legyen probléma – mosolygott. – Most viszont, ha nem bánod, elmegyek a szomszéd szobába.

            Hallkan felsóhajtottam, mikor felemeltemt a farmert, amibe minimum kétszer beleférnék. Kiválasztottam a méretemet, majd bevonultam a fürdőszobába. 

***

            Amikor visszamentem a szobába, jobban körülnéztem. Egy egyszemélyes ágy, asztal, két székkel, könyves – és ruhásszekrény. Az asztalon egy levelet vettem észre.

            Mikor felemeltem megéreztem rajta a vért, ami most rosszabb volt, mint a sófőré, olyan szaga volt, mint egy rothadó testé. A szöveg vérrel volt írva.

            Most megúsztad, de ne felejsd el, mit mondtuk. „Élőnek nincs helye a holtak között”. Az, hogy élsz, megbolygatja a holtakat. Mi pedig csak az igazságokat akarjuk. Te is tudod, hogy ebből a játékból csak egy valaki jöhet ki győsztesként. Az pedig nem te vagy. A játék csak most kezdődött... de ha harcolsz, sosem lesz vége.

Mr. Ghostvenger

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.