A sír

            Egy egyszerű keddi napnak indult. Épp iskolába mentem, mikor hirtelen ködös lett az utca. Amikor pedig jobban körülnéztem, azt vettem észre, hogy senki sincs az utcán. Ezt azzal magyaráztam magamnak, hogy nem látom őket a köd miatt. Viszont mikor valaki lekapta a táskát a hátamtól, megijedtem.

            -Ki van ott? – kérdeztem rémülten, de nem jött válasz. Ekkor láttam meg a táskámat az egyik fának dőltve. Sóhajtottam egyet, majd lassan elindultam felé.

            Meghallottam, hogy valaki követ. Mikor azonban megfordultam volna, valaki meglökött. De úgy, hogy én a földre zuhantam, és még csúsztam is gy kicsit. Aztán pedig felálltam, és egy alakkal találtam magam szemben.

            -Mit akar tőlem? – kérdeztem ijedten.

            -Sírt ásatni – mosolygott a fekete hajú, szemű és öltözetű férfi.

            Ezen rendesen meglepődtem. Miért akarna egy idegen ember sírt ásatni velem? De mielőtt megkérdeztem volna, mintha gondolataimban olvasna, megszólalt.

            -A testvéremet élve temették el, és egy kód védi a sírját. Te pedig tudod a kódot – válaszolt.

            -Én nem tudok semmilyen kódot sem – mondtam rémülten.

            -Ó, dehogynem. Neked mondta el Ő! S ha jobban belegondolsz, te is tudod. – mosolygott. – Láttam, hogy neked mondta el, csak nem hallottam. Gondolkozz egy kicsit, aztán bökd végre ki!

            Úgy nézett rám, hogy még meg is ijedtem. Szemeiben vörös pettyek rajzolódtak ki, szemgolyója pedig olyan kicsire törpült,  mintha mákszem lenne. Már mintha valahol láttam volna ezeket a szemeket.

            -Mégis miért mondta volna el nekem Ő? – kérdeztem.

            -Mert Ő olyan, mint egy pletykás vénasszony – nevetett az ismeretlen.

            Ekkor felkapott, s úgy kezdett el futni, hogy nemláttam sem a fákat, sem a házakat, sem az embereket. Azután a város egyik temetőjében találtam magam, egy betört sírkövű sírhely mellett. Elrablóm pedig egyszerűen letépte a sír fedelét. Úgy néztem, mintha szörnyet láttam volna. Az ismeretlen újra felkapott, s együtt a koporsóba ugrottunk. Ekkor láttam meg a koporsón a zárat, ami a széfekéhez hasonló volt.

            -Még mindig nem emlékszek? – kérdezte, s megragadta a nyakamat.

            -Nem.. tudom – suttogtam. A szorítás a byakamon erősödött.

            Ekkor valami bevillant. Egy hang: 7, 14, 21. S csak mondta, és mondta. Egyre ijesztőbben és lassabban. Végül nem bírtam tovább, és felsikítottam, de az ismeretlen befogta a számat.

            -Szóval rémlik már valami? – kérdezte, s újra csak a nyakam szorítására összpontosított.

            -Hét, tizennégy, húszonkettő – mondtam hallkan. A szorítás pedig abbamaradt, én pedig a falhoz siettem, mintha ott biztonságban lennénk.

            Elrablóm a számok segítségével kinyitotta a sírt, majd felemelte annak fedelét, s a falnak döntötte. Egy nő feküdt a sírban. Sosem bírtam a hullák látványát, egy több hetes tetem pedig még rémísztőbb volt. Ismét engedtem a hangomnak, s felsikítottam, de az ismeretlen megragadta a csuklómat, s egy könnyed mozdulattal feltépte a bőrt s a vércseppek lassan a halott nő testére csöpögtek.

            -Micsoda maga?! – kérdeztem ijedten.

            -Élőhalott, vérszívő, vámpír, ahogy gondolod. Egyre megy ki – mosolygott.

            A vér meghűlt bennem. Autómatikusan az arcomhoz kaptam, hogy megcsípjem magam, de miután megtettem, semmi sem történt. Az egyik vépcsepp a nő arcára esett, az pedig kinyitotta, vörös, vérben forgó szemeit. Már nem reagáltam rá. De a férfi megragadta a csuklómat, és a nő szájába dugta. Mikor pedig éreztem, hogy a vér kifolyik a testemből, és a nő testébe ömlik, felordítottam a fájdalomtól.

            Viszont a következő pillanatban már a füvön álltam, de éreztem a hideg testet a hátam mögött. Elrablóm még veken vikt,

            -Köszönöm – hallottam a hangját. Most először tűnt érzelmesnek, és kissé szomorúnak is. – Ha te nem mondtad volna el, a testvérem örök nyugalomra lett volna ítélve. Nem akartam, hogy ilyen fiatalon meghaljon.

            -Miért... miért vagy vámpír? – kérdeztem hallkan, miközben még mindig nem néztem rá.

            -A családunkon egy ősi átok ül. Húsz éves korunkban ok nélkül meghalunk, s ha nem jutunk tíz napon belül vérhez, örökre eltávozunk. Ezért lassan az egész családunk kihal. De mielőtt azt hinnéd, úgy élünk, mint a mesebeli vámpírok, tévetsz. Megöregedünk, legyengülünk, míg végül tényleg meghalunk. – mondta. – Pihenned kéne, sok vért vesztettél.

            Bólíntottam, de már éreztem is, hogy a lábaim legyengülnek, és a földre zuhantam volna, ha nem kap el. A kövektező pillanatban éreztem, hogy a lábaim nem tartanak, szárnak nélkül repülök, mintha egy mesében lennék.

            De aztán minden megszakadt. Az ágyanban feküdtem. Hallottam a lépteket, s kinyitottam a szememet. Mielőtt örökké a sötétségbe repült volna, az ismeretlen megállt. Ő rámnézett, én ránéztem, és tudtuk, hogy erről hallgatni kell. 

Súgó Még nincs hozzászólás.