XVI. fejezet

A harc

E/1

Rémülten szorongattam a levelet a kezemben. Ha fele is igaz annak, amit Ernestine írt, életem legrosszabb napjaimnak, vagy heteimnek nézek elé. Bántam azt a pillanatot, mikor azt a kést magamba döftem, de mostmár foggalmam sem volt arról, hogy hogy halhatnék meg. Gyenge voltam, rettegtem a fizikai fájdalomtól, mint ahogy mindig is tettem. De a testi most nem volt elég, lélekben talán már nem is éltem. Végül is egy szörnyeteggé fogok változni, nem fogok gondolkozni akkor, mikor ártatlan emberek életét veszem el, a magam önzősége miatt.

Ekkor eszembejutott Lorainne, aki ugyan nem a szívem csücske, de csak a nagynéném, és most valahol van a föld mélyén, holtan, vagy egy eldugott helyen, haldokolva. Ha Chelsea meghal, senki sem fogja tudni, hogy hol van, és minden bizonnyal hamarosan éhenhal. Tudtam jól, hogy ki kell őt szabadítanom, mert ő az egyetlen rokonom, aki még él. Meg kellett ezt tegyem a családomért.

E/3

Chelsea mosolyogva megforgatta az ujján a gyűrűt. Kilenc nap múlva már ő lesz az egyetlen ember, vagy lény, akit ha valaki meg is tud ölni, fel fog támadni. Újra és újra. Angel halott, senki sem lesz, aki ez alatt a pár nap alatt a nyomomra tudna akadni – mosolygott.

-Remélem, hogy komolyan mondtad azt, hogy segítesz nekünk – szólalt meg Hamilton.

-Úgy ismersz te engem, mint aki nem tartja be az ígértetét? – kérdezett vissza mosolyogva Chelsea.

-Igen, határozottan – ez Brandon volt.

-Mit tegyek ahhoz, hogy bízz bennem? – kérdezte Chelsea.

-Évek hosszú tapasztalata elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjak az ellenkezőjéről – válaszolt Brandon.

-Hallgassatok már! – hallkította le őket Hamilton. – Halljátok ezt?

Léptek voltak. Akárki is volt az, biztos nem ember, túl gyors volt ahhoz. Megpillantottak egy árnyat, a következő pillanatban azonban az illető – Ernestine -, már Brandon nyakát szorongatta úgy, hogy a fiúnak esélye sem volt megmozdulni.

-Ide a gyűrűvel, vagy kitöröm a nyakát – fenyegetett Ernestine.

-Pont most akartam én megtenni – nevetett Chelsea, majd felsuhant a lépcsőn, azonban egy másik alaknak ütközött neki.

-Hová, hová olyan sietősen? – mosolygott Carsten, majd letépte a lány ujjáról a halhatatlanságot jelentő gyűrűt.

E/1

A szobában nem volt ablak, tehát muszáj volt az ajtón kisurranjak. Rettegtem attól, hogy esetleg valaki észrevesz, és visszadob abba a szobába, vagy esetleg Carsten példáját követve lecsapja a fejem. Először azt hittem, hogy egy kis házikóban vagyok, de mikor kiléptem az ajtón, furcsán vettem észre, hogy egy sok emberrel teli, régi, de mégis gyönyörű bútorokkal rendelkező, szép festményekkel gazdagított nappaliféleségbe értem.

-Hé, onnan nem jövünk ki – jelentette ki egy fekete hajú, harmincas éveiben járó férfi, aki, bár nagyon rémísztőnek tűnt, Carsten után már ügyet sem vetettem a dühös pillantására. – Akárki is vagy, takarodj vissza a celládba!

-Én Ernestinet keresem – szólaltam meg hallkan.

-Ernestine-t? – nevetett egy vörös hajú nő. – Ernestine nem tárgyal újszülötekkel.

-Ő változtatott át... – motyogtam. – Azt mondta, ha akarom, megkereshetem.

-Te vagy a Nelson, mi? – kérdezte már-már csevegve a fekete hajú férfi. Bólíntottam. – Ó, nyugodtan ülj le, Ernestine hamarosan jön, csak akadt valami dolga Leavoddal meg a szolgáival. Szerintem fél óra, és mindjárt jön.

Mit mondhattam volna? Bocsi, de én meg kell keresnem, meg kell akadályoznom, hogy megölje Chelsea-t, mert odaveszik a nagynéném. Eléggé értetlen fejet vághattam, mert a fekete hajú férfi megszólalt.

-Mi a baj? Azt furcsállod, hogy nem akarsz minket megölni? Nyugi, egyenlőre még csak gyorsabb vagy, jobb a hallásod, meg jobban látsz, de a gyilkolási vágy csak az első éjszakád után elsz meg – mosolygott. Megnyugodtam. Tehát még ma kiszabadíthatom Lorainne-t. – Amúgy Buck vagy.

-Az a helyzet... – kezdtem bele a hazugságomba. - ... hogy én láttam egyszer Chelsea-nél pár nyílat, meg valami furcsa löttyöt, amire azt mondta, hogy megöli azt az Avengert, akinek a szervezetébe jut, ez alól pedig a legerősebbek sem kivételek. Muszáj elmennem szólni Ernestine-nek, mielőtt még nekitámadna Chelsea-nek, hogy adja vissza a gyűrűt.

Arra számítottam, hogy a képembe röhögnek, és azt mondják, hogy nem létezik semmi ilyesmi, mondjam el az igazat. Ehelyett azonban olyan rémülten néztek, mint akik ördögöt láttak. Már épp megszólaltam volna, mikor a vörös hajő nő megszólalt.

-Carsten is ott van... ha meghal... akkor mindenki megzavarodik. Veled megyek. Muszáj szólnunk nekik. Nem halhatnak meg. Lehet, hogy te még túl lassú vagy, nem sértegetni akarlak, de még egyszer sem változtál át. Menjünk!

Ismét ki kellett találnom valamit. Nem jöhetett velem senki sem. Azonban mikor a fél társaság elkezdett ordibálni, hogy ő is akar menni, úgy éreztem, itt az ideje annak, hogy valahogy eltűnjek. Miután azonban a vörös hajú nő kijelentette, hogy csak ő jön velem, egyszerre ugrottak neki, hogy a legerősebb menjen. Ebben a pillanatban fogtam magam, kirohantam a szobából, úgy, hogy a nagy tömegverekedésben senki sem vette észre. Kinyitottam az egyik ablakot, hogy kiugorjak rajta – nem volt abban a pillanatban túl ötletes a villában keresni a kijáratot -, és hamarosan egy gyönyörű udvaron találtam magam.

Elkezdtem Ernestine-re koncentrálni, s miután megéreztem Őt, követni kezdtem a jelet.

E/3

-Kérlek, Carsten, megbeszélhetnénk ezt az egészet – könyörgött Chelsea. – A varázslatban úgy áll... hogy az örök élet azt illeti, aki megmártja a gyűrűt a Nelson vérben – Chelsea tudta, hogy Carsten becsületes ember, és reménykedett benne, hogy engedi, hogy az övé legyen a gyűrű.

-Vagy azé, aki képes legyőzni a mártót – mosolygott Carsten.

-Én végeztem el mindent. Megöltem a szüleit, elraboltam, fogságban tartottam, megvédtem a haláltól, legyőztem a szörnyet, és most elveszed tőlem! – Chelsea már ordított.

-Rendben, akkor...- szólalt meg Carsten. – Köszönöm, Chelsea. – mosolygott. – Örülök, hogy találkoztunk.

Chelsea szíve kihagyott egy ütemet, tudta, hogy mi vár rá.

-Ne, kérlek! Hatalmas bűnöket követtem el, pedig benne van a szabályzatban, hogy a tanács tagjait tilos bármilyen módon bántalmazni, mert aki megteszi, halált érdemel, de én csak féltem. Carsten, én csak féltem. Rettegtem a haláltól, gyenge voltam, de kérlek – Chelsea szeméből kibújt egy könycsepp. Mindent, amit mondott, komolyan gondolt.

-Szabad vagy, Chelsea – mondta Carsten, és a mosoly most is ott terült az utcán. Mielőtt azonban bármi végzetest tehetett volna, az ajtó kicsapódott.

-Ne, ne bántsátok! – ordított Angel.

Ernestine olyannyira meglepődött, hogy elengedte Brandon nyakát, aki végre tudott levegőt venni, Hamilton úgy nézett, mint aki szörnyet látott, Carsten még mindig készen állt Chelsea fejének lecsapására, azonban a nő elégedetten nyugtázta, hogy megmentője érkezett.

-Miért ne bántanánk? – kérdezte Ernestine, már csöppet sem kedveskedve.

-Ha bántani akarjátok, előbb velem végezzettek – folytatta Angel.

-Rendben, miért is ne? Úgy is halottnak kéne lennie, nem, Ernestine? – kérdezte Carsten, és egy dühös pillantást vetett Ernestine-re.

-Okkal változtattál át, nem? – kérdezte Angel a nőtől. – Nem csak megsajnálásból, ugye? Pár óra elég volt ahhoz, hogy megismerjelek, és tudjam, hogy soha, senkin nem könyörülnél meg. Mondd ki, miért tetted?

-Nos, hát igen. A szíved meg volt mérgezve, így muszáj volt átváltozz. Tudod, hogy egy olyan, aki Nelson családból származik, és egy valódi szörnyeteg, ráadásul Avenger is, mekkora hatalmas erőket birtokol? De a helyzet az, hogy bőven elég a szíved megevése is, hogy te is ugyanakkora erőt birtokolj, és ne csak egy farkas méretű valamivé változz át, hanem egy oroszlánná…. Szóval, ma mindenki meghal, aki ennek a ribancnak a pártját fogta akár egy másodpercre is, és valamikor is megakadályozta a halálát – mondta Ernestine.

Ő is, és Carsten is Angel felé sietett, minden bizonnyal azért, hogy megöljék.

E/1

Éreztem, hogy történik velem valami. Valami olyasmi, mint ami a legutóbbi teliholdkor történt. Most azonban én irányítottam az átváltozást. Nem tartott annyi ideig, mint múltkor, mire Ernestine és Carsten felém ért, már egy különleges, oroszlánméretű farkas teste lett az enyémből, és még magam is megrémültem a két Avenger látványára. Hátraléptek, talán meg is ijedtek. A következő pillanatban azonban két félig emberi, félig állati alak állt előttem, és fogaikat vicsorították. Tehát így néz ki egy átalakult Avenger alakja – gondoltam. Én is kimutattam fogam fehérjét, és az egyik nyakát kezdtem el szorongatni, mire a másik a hátamba harapott.

Hátrafordultam, és megragadtam a harapó nyakát, majd a szoba másik végébe hajítottam. Azonban ők sem voltak semmik. Véresre haraptuk egymást, azonban egyik fél sem adta fel. Hirtelen azonban három másik alakot véltem felfedezni, akik valamivel kisebbek voltak, mint a másik kettő. Hárman ugrottak egynek, míg én a másodikkal bajlódtam. Végül, miután Ernestine és Carsten átalakult formája túl gyenge volt, átváltoztak emberekké, azonban mielőtt meglóghattak volna, én leharaptam Carsten egyik ujját, amin a gyűrű volt. A következő pillanatban azonban eltűntek.

            Miután visszaváltoztam emberré, valami furcsa dolgot vettem észre a testemen. Néhány harapásnyom megmardt, és genny folyt ki belőlük, és iszonyúan fájtak.

            -Mi a…? – kérdeztem furcsállva.

            -Szóval te harcoltál Carstennel. Sajnálom, Angel – szólalt meg Chelsea.

            -Mit sajnálsz? – kérdeztem ijedten.

            -Carsten a legelső Avenger. A harapása halálos minden másik Avengerre nézve. Meg fogsz halni, Angel – válaszolt Chelsea. 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.